Nagy-Britannia (Proscenium), 97 perc, ff., angol
Rendező: Richard Lester
Producer: Walter Shenson
Szinte nem is tudom, mit kezdjek ezzel a filmmel. Gimnazista koromban hatalmas Beatles rajongó voltam, és akkor valahogy sikerült VHS-en kikölcsönöznöm ezt a filmet a rendszerváltás előtt induló első videotékák egyikében, de már akkor sem tetszett ez a film. És ha egy vérbeli rajongónak nem tetszik, akkor annak azért oka kell, hogy legyen! (Bár lehet, hogy ezzel a nemtetszésemmel erős kisebbségben voltam, hiszen - mint olvasom - ez a kis költségvetésű film hatalmas siker volt a maga idejében a mozik pénztárainál.)
Nos... Nekem végig az volt az érzésem, hogy valaki kitalálta, hogy a Hard Day's Night albumnak csináljunk egy promo anyagot. Nyilván a fiúk eléneklik majd a dalokat, és hogy kitöltsük az időt, valaki írjon közé valami hülyeséget... Mindegy, hogy mit, úgysem akarunk sokat költeni rá. Így valaki írt hozzá egy rendkívül butácska forgatókönyvet a Beatles fiúk egy napjáról.
A film rendezését pedig arra a Richard Lesterre bízták, akitől gyerekkoromban "rongyosra" néztem a tévéből felvett Michael York-os Három Testőrt. (rajta lesz az 1001-es listán is).
A fiúk természetesen magukat alakítják, de valaki kitalálta, hogy legyen a történet része Paul nagyapja is, akit viszont egy színész (Wilfrid Brambell) játszik. Így sikerült egy nagyon idegesítő figurát is beletenni a filmbe, amivel az ál-dokumentarista jelleg helyett bugyuta komédia felé vette az irányt.
Érdekes lehetett volna, ha mondjuk tényleg megtudjuk, hogy milyen a Beatles egy napja. Tudjuk jól, hogy minden dokumentumfilm egy kicsit megrendezett, de a jó dokumentumfilmet olyannak rendezik, hogy azt mutassa, hogy milyen a valóság.
És itt komoly probléma például, hogy a fiúk többnyire menekülnek a sikoltozó csajok elől, de ha a poén megköveteli, akkor jeleneteken keresztül senki nem ismeri fel őket. Ennek ellenére üdítő poén volt amikor egy rajongó felismerni véli Lennont, aki viszont eljátssza, hogy csak hasonlít rá. A jelenet végén a már a nő is kicsit lenézően mondja, hogy tulajdonképpen nem is nagyon hasonlít az igazi Lennonra.
A gyermeteg történet kedvéért a fiúknak saját, jól meghatározható, a végletekig leegyszerűsített egyéniségeket kreáltak, ami - tartok tőle - nagyon messze volt a valóságtól.
John Lennon okoskodó. Paul McCartney cuki, érzékeny fiú.
George Harrison a csöndes visszafogott.
Ringo Starr pedig... hát tulajdonképpen szimplán debil. De annyira, hogy nem tudom elképzelni, hogy ne zavarta volna, hogy ezt a szerepet kényszerítik rá.
Néha zenekari próba ürügyén fakad dalra az együttes, de leginkább ok nélkül, amolyan musicales formában csak úgy, l'art pour l'art futkároznak és dalolnak. Kb. 5 perc bugyuta cselekményt követ mindig egy dal az albumról.
Amerikában a Capitol Recordsnak volt szerződése a Beatles-albumok kiadására, a United Artist - a film amerikai forgalmazója - azonban ügyes trükkel ezt ki tudta játszani: kiadta a film dalait mint filmzenei album még azelőtt, mielőtt a Capitol által kiadott Hard Days Night album megjelenhetett volna a lemezboltokban.
Az utolsó 10 perc viszont igazán érdekes volt a filmben. Ha ilyen lett volna az egész film, egy rossz szavam nem lenne. Egy koncertet láttunk, ahol rajongók előtt csapatták a fiúk. Izzadtak ahogy kell, a rajongók pedig sikoltoztak, zokogtak, és mindenki saját kedvencének a nevét kiabálta, (John, John!!) hátha felfigyel rá az illető. Na ez élvezhető volt, bár nem tudom, hogy a rajongóknak tulajdonképpen mekkora örömet okoz egy olyan koncert meghallgatása, ahol elsősorban saját sikolyuk hallatszik a zene csak aláfestés. Vannak olyan emlékeim, ahol a Johnék nyilatkozzák, hogy tulajdonképpen azért álltak le a koncertezéssel, mert úgy látták, ennek semmi értelme, hiszen gyakorlatilag mindegy mit játszanak, a közönség úgysem hall belőle szinte semmit.
A Beatles szereplésével összesen öt nagyfilm készült. Második a Help! (1965) című mozi, szintén Richard Lester rendezésében. Hasonlóan egy Beatles album köré kerekített történettel. Ott azonban már sokkal abszurdabb, szürreálisabb a történet, amitől sokkal több kedvem lenne megnézni mint ezt.
Harmadikként következik a Magical Mystery Tour (1967), mely rendezését a fiúk saját kezükbe vették. Azaz ők négyen a film hivatalos rendezői, és továbbra is azt a szürreálisabb már-már pszichedelikus irányba menő irányt követték, ami majd a negyedik, animációs Beatles filmben, a Sárga Tengeralattjáróban (1968) teljesedik ki.
Végül 1969-ben került mozikba a Let It Be című film, mely eltérően a korábbiaktól tényleg zenés dokumentumfilm, mely mutatja ahogy a fiúk a Let It Be album elkészítéséhez stúdióba vonulnak és (sikertelen) kísérletet tesznek a korai korszakuk közös lelkesedésének megidézésére. Ekkoriban már rendszeres volt, hogy a fiúk saját dalaikat külön-külön vették fel a stúdióban, a Let It Be esetén azonban egy hosszan tartó közös - nem különösebben jókedvű - próbafolyamatot látunk.
Ezek a Beatles filmek nincsenek az 1001-es listán, de érdemesnek tartottam megemlíteni őket.
