USA (Paramount), 129 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A vertigo latinul szédülést jelent, és így is nevezi az orvostudomány a szédülést mint tünetet.

Mi tagadás, jól csengő ez a cím, feltehetően ezért esett rá a választás, holott a főszereplő - mint ahogy ezt hangoztatja is - valójában nem szédül, hanem egy korábbi traumához köthetően akrofóbiában, azaz tériszonya miatt szenved. Még egyszerűbben: fél a magasságtól.

John 'Scottie' Ferguson (James Stewart) egy nyugállományba helyezett nyomozó, aki egyik bevetése során olyan helyzetbe került, hogy egy másik rendőr azért zuhant le a magasból, mert őt próbálta megmenteni a leeséstől. Az eset óta csak apróbb magánnyomozói eseteket vállal. Egy barátja azzal a megbízással keresi meg, hogy tartsa szemmel feleségét, aki egyre furcsább dolgokat csinál. Néha olyan, mintha megszállná a nőt dédnagyanyjának szelleme, akiről tudni lehet, hogy öngyilkosságot követett el. Félő, hogy esetleg a gyönyörű Madeleinre is ez a sors vár, ha nem figyelnek rá. A film összetett szerkezetű, kísértet-historiának indul, majd krimi és melodrámai elemek keverednek benne.

A furán viselkedő platinaszőke feleséget Kim Novak alakítja. Róla érdemes tudni, hogy Marilyn Pauline Novak-kén született Chicagoban, cseh származású szülők gyermekeként. A Columbia stúdió egy Marilyn Monroe-hoz hasonló szex-szimbólumnak kívánta felépíteni magának, és pont azért beszélték rá a névváltoztatásra, hogy ne tűnjön sima Marilyn Monroe utánzatnak. A filmet készítő Paramount kölcsönkérte a Columbiától Kim Novak-ot, és ezzel ez lett az első olyan filmje, amivel a színésznő kilépett az üresfejű csinibaba figurájából.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Túl mélyen nem merek belemenni a történet taglalásába, mert több helyen is olyan csavar következik be, amit lelepleznék, ha az azt követő eseményre utalnék. Maradjunk annyiban, hogy főhősünk végül elvállalja a megbízást, de beleszeret barátja feleségébe, végül mégsem tudja megakadályozni az öngyilkosságot. Később az öngyilkossá lett nőre nagyon hasonlító (de barna hajú) nőben próbálja megtalálni elveszett szerelmét, úgy, hogy mindenben próbálja az elveszett nő képére formálni. A np ilyen módon való átalakítása már-már kényszeressé válik, a nő minden tiltakozása ellenére az utolsó részletekig vissza akar térni a férfi halott szerelméhez... majd végül kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik... 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem volt valami nagy siker ez a film a maga korában. Hitchcock - nem túl elegánsan - Stewart-ra tolta a sikertelenséget, mondván, 49 évesen túl idős volt már ahhoz, hogy bevonzza a moziba a nézőket a 24 éves Kim Novakkal fonódó szerelmi románcával. Ez mondjuk nem Stewart hibája, hiszen az életkor adottség, a rendező választhatott volna más színészt a szerepre, ha csakugyan problémásnak látta a Stewart korát. A színészlegenda nekem egyébként nem tartozik a kedvenceim közé, eszköztára szerintem néhány modorosságban ki is merül, de ehhez a filmhez szerintem nem volt rossz választás. Hitchcock és Stewart nem is csináltak több közös filmet ezután.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez a film is egyike volt annak az öt "eltűnt" Hitchcock filmnek, melyek vetítési jogait megvásárolta a mester, hogy lányára örökül hagyva az újravetítési jogokkal biztosítsa az ő megélhetését. Csak az 1983-as újra-bemutató után fedezték fel a kritikusok a film rejtett értékeit. Manapság Hitchcock legjobb filmjei között tartják számon.

Engem már a kezdő képsor lenyűgözött:

Ez a szép, élénk vörös persze a technicolor sajátossága. De ezen kívül is rengeteg szép vizuális megoldás található a filmben. Némelyik szintén a színekkel variál:

De van olyan trükk, amely egy igen kreatív megoldást használ. Nagyon leegyszerűsítve az operatőr rázoomol a tárgyra (mely jelen esetben egy toronylépcső) míg a segédje gyorsan hátrarohan a kamerát tartó kocsival. Ez a mozdulat ellensúlyozza a zoomolást, amitől érdekes "perspektíva-torzulás" tanúi lehetünk. Bár sok helyen említik, hogy ehhez a filmhez találták ki ezt a megoldást, korábbi filmben is megtalálható. Mégis sokan vertigo-zoomnak nevezik, de még rengeteg elnevezése létezik, pld. dolly-zoom, counter-zoom.

Itt jegyzem meg, hogy jelen esetben a kamera hátrarántás a lépcsőházban nem volt könnyen kivitelezhető, ezért megépítették vízszintesen (fektetve) a díszlet makettjét, és így már nem volt akadálya a kamera kocsiztatásának. A fenti trükkfelvételen tehát a makett látható, a fotón pedig a valódi díszlet:

A szőke Kim Novak valóban esztétikus jelenség, a barna változat már kevésbé fogott meg. Róla mindenképpen érdemes elmondani, hogy 84 évesen a poszt írásának idején még mindig köztünk van. Elrettentő példája a plasztikai sebészek gátlástalanságának, akik azt a hiú reményt keltik idősödő hölgyekben, hogy aranyárban megvehető tudásukkal újra vissza tudják hozni a páciensek fiatalságát. Sajnos ez nem így van. 

USA (Curtleigh - Stanley Kramer), 97 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kramer

Producer: Stanley Kramer

Egy rabokat szállító kisbusz felborul. Senki nem sérül meg végzetesen, de két rab megszökik. A rabok párokban össze vannak láncolva, hogy az esetleges szökést ezzel is nehezítsék. A szökésben levő páros tagjai egy színesbőrű és egy fehér rab.  

A mai Amerikában valószínűleg sokan nem is értenék, hogy ebben mi az izgalmas, de az ötvenes évek Amerikájában például Robert Mitchum azért nem vállalta a fehér rab szerepét, mert véleménye szerint elő sem fordulhatott volna, hogy egy fehér embert összeláncoljanak egy feketével, hiteltelen volt szerinte a történet. A diszkrimináció tehát olyan erős volt Amerikában (főleg délen), hogy a feketék gyakorlatilag másodrendű állampolgárok voltak.

Valóban hihetetlennek tűnik, de ez igaz. Abban az Amerikában, ahol a politikai korrektség olyan fokúvá vált, hogy az ember már nem is tudja, hogy merjen-e a bőrszínre egyáltalán utalni, 1958-ban még sok déli államban külön törvények vonatkoztak a színesbőrűekre.

Egy afrikai barátomat egyébként a "néger" szó egyáltalán nem zavarja, az viszont annál inkább, amikor politikai korrektségből afro-amerikainak hívják, holott semmi köze Amerikához. Oké, ha már a néger szónál tartunk, meg kell említeni, hogy ez egy olyan szó, ami elsősorban az amerikai rabszolgák leszármazottaiban kelt rossz érzéseket, hiszen az ő felmenőiket hívták a spanyol "negro-fekete" szóból származtatva "nigger"-eknek. Amerikában ott tartanak, hogy nyilvánosan már utalni sem mernek a szóra, mulatságos jelenetet teremtett ez egy Samuel L. Jackson interjú során, amikor a riporter ezzel kapcsolatban szerette volna kérdezni a színészt, aki viszont mondta, hogy addig nem válaszol, amíg a kérdező nem mondja ki a szót. Az viszont amikor minden bátorságát összeszedte, akkor is csak N-szóként (N-word) mert utalni rá. Így Samuel L. Jackson széttrollkodta a kérdést. Semmi köze jelen filmünkhöz, de kár lenne kihagyni egy jó röhögést...

Kicsit messzire mentünk, térjünk hát vissza a menekülő pároshoz, leginkább ahhoz, hogy miért tűnt ez akkora képtelenségnek az ötvenes évek Amerkájában.

Ahhoz, hogy megértük a két összeláncolt ember helyzetét, nézzük csak, hogy is állt ekkoriban Amerika a rasszizmussal...

Talán hihetetlennek hangzik, de 1955-ben az egy Rosa Parks nevű hölgy azzal lett híres, hogy színesbőrűként nem adta át a helyét egy fehérnek a buszon. Az Alabamai Montgomery városban a következő szabály volt érvényes a buszok használatára: Az első tíz ülés kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Az utolsó tíz ülés kizárólag a feketéké volt. Középen volt 16 ülés, mely vegyes használatú volt. Ezekre is volt azért szabály: A fehérek elölről tölthették fel ezt a középső szekciót, a feketék hátulról. Azonban ha a fehéreknek nem jutott hely, a feketéknek át kellett adniuk az ülésüket. Továbbá a törvény azt is tiltotta, hogy fehér és fekete ember egymás mellé üljön. A menetdíjat elöl, a buszvezetőnek kellett fizetni, de a feketéknek ezután le kellett szállniuk, és a hátsó ajtón kellett felszállniuk, hogy ne menjenek keresztül a fehérek szekcióján. 

Ezt a bizonyos Rosa Parksot, több korábbi sorstársához hasonlóan, tettéért letartóztatták és a bíróság pénzbüntetésre ítélte. Többszöri fellebbezés után az amerikai legfelsőbb bíróság ilyen ügyekben először, 1956-ban kimondta, hogy a szegregáció alkotmányellenes, és minden államnak megtiltotta, hogy a buszokon hasonló törvények alapján különítse el az embereket.

Ez a diszkrimináció egyébként a déli államokra volt elsősorban jellemző. ("Déli államok"-nak a keleti országrész déli államait szokás tekinteni. Kalifornia vagy Arizona tehát nem számít déli államnak ebben a tekintetben, még ha technikailag az USA déli határán helyezkednek is el. Hagyományosan ezek a déli államok álltak szemben a haladóbb szellemű északiakkal.)

A buszon ezután a feketéknek nem kellett átadni a helyeket a fehéreknek, de a rasszizmus nyilván nem szűnt meg egy legfelsőbb bírósági döntés hatására. Azonban az egész ország figyelmét felhívta a problémára.

A fentiek fényében talán jobban érthető, hogy az összeláncolt fehér (Tony Curtis) és fekete (Sidney Poitier) helyzete az ötvenes évek végén izgalmas szituációt jelentett a néző számára.

- Hé Max, hogy láncolhattak négert fehérhez?

- Az őr humoránál lehetett...

A film 9 oscar-jelölést kapott, amiből kettőt - a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőr - szoborra is váltott. Itt jegyzem meg, hogy Sidney Poitier volt az első, aki afro-amerikaiként Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.

Én nem érzem annyira jónak a filmet, mint amekkora jelentősége lehetett abból a szempontból, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. Minden korszaknak megvannak azok a filmjei, amik csak abban a pillanatban igazán fontosak, de pont az üzenetük aktualitása miatt idővel elvesztik jelentőségüket, elavulnak.

Ezt is egy ilyen filmnek érzem. Ettől még nézhető film, de sok olyan hibája van, amire mindjárt visszatérek.

A két eltérő bőrszínű ember természetesen első pillanatban nem tud mit kezdeni a helyzettel. Idealista nézőpontja szerint természetesen a fehér provokálja a konfliktusok nagy részét, a fekete pedig tűr, esetleg elhárítja a támadásokat. Idővel azonban összecsiszolódnak, a film végére pedig egy egészen negédes lezárást kapunk...

• 
• 
• 

Legnagyobb  bajom azzal volt, hogy az adott kiindulási pontot (fekete-fehér inkompatibilitás) a film végpontjával (fekete-fehér barátság) összekötő út nagyon sok hamis pillanattal van kikövezve. A két férfi kapcsolata a menekülésük során rájuk váró akadályok leküzdésével válik egyre szorosabbá. Ezeknél az akadályoknál azonban mindig egy olyan fordulat lendíti előre az eseményeket, ami teljesen valószerűtlen. Az olajfúró telepen, ahol elkapják az összeláncolt szökevényeket, és lincselésre készülődnek, egy vadidegen saját testi épségét kockáztatva védi meg őket, majd az éjszaka folyamán még segít is nekik megszökni, mielőtt megérkezne a serif csapata. Vagy a nő, akinek a rájuk fegyvert fogó kisfiát leütik, azonnal beleszeret egyikükbe, és együtt akar vele menekülni! (nem vicc!)

Ilyen, és ehhez hasonló hiteltelen fordulatok miatt tudtam kevéssé átadni magam a film izgalmainak.

A film alatt végig volt valami szokatlan érzésem, és csak a legvégén esett le, hogy mi okozott bennem nagyon erős hiányérzetet. Nincs filmzene! Semmi! Szól ugyan néhányszor rádió a filmben, illetve a fekete rab többször is énekléssel üti el unalmát, de filmzene - mint olyan - egyáltalán nincs. Ettől kicsit furcsán realisztikus, kicsit dokumentumfilmszerű hangulata van a mozinak.

Tony Curtis-el kapcsolatban sokáig tévesen hittem azt, hogy magyar kivándorló, holott Bronxban született, a szülei viszont valóban magyarok voltak. Róla érdemes elmesélni, hogy annyira érdekelte a diszkriminációról szóló téma, hogy saját produkciós cégével (Curtleigh Productions) is beszállt a film finanszírozásába. Úgy tudni, hogy a poszt elején említett Mitchum-on kívül Brando is felmerült a fehér szökevény eljátszására, aki benne is lett volna a dologban, de a fekete rabot alakító Poitier - akihez a rendező joggal nagyon ragaszkodott - csak egy későbbi időpontban ért rá, akkor viszont már Brando volt betáblázva. Tovább már nem tudták halasztani a forgatást, így esett végül a választás Curtis-re.