USA (Curtleigh - Stanley Kramer), 97 perc, ff., angol
Rendező: Stanley Kramer
Producer: Stanley Kramer
Egy rabokat szállító kisbusz felborul. Senki nem sérül meg végzetesen, de két rab megszökik. A rabok párokban össze vannak láncolva, hogy az esetleges szökést ezzel is nehezítsék. A szökésben levő páros tagjai egy színesbőrű és egy fehér rab.
A mai Amerikában valószínűleg sokan nem is értenék, hogy ebben mi az izgalmas, de az ötvenes évek Amerikájában például Robert Mitchum azért nem vállalta a fehér rab szerepét, mert véleménye szerint elő sem fordulhatott volna, hogy egy fehér embert összeláncoljanak egy feketével, hiteltelen volt szerinte a történet. A diszkrimináció tehát olyan erős volt Amerikában (főleg délen), hogy a feketék gyakorlatilag másodrendű állampolgárok voltak.
Valóban hihetetlennek tűnik, de ez igaz. Abban az Amerikában, ahol a politikai korrektség olyan fokúvá vált, hogy az ember már nem is tudja, hogy merjen-e a bőrszínre egyáltalán utalni, 1958-ban még sok déli államban külön törvények vonatkoztak a színesbőrűekre.
Egy afrikai barátomat egyébként a "néger" szó egyáltalán nem zavarja, az viszont annál inkább, amikor politikai korrektségből afro-amerikainak hívják, holott semmi köze Amerikához. Oké, ha már a néger szónál tartunk, meg kell említeni, hogy ez egy olyan szó, ami elsősorban az amerikai rabszolgák leszármazottaiban kelt rossz érzéseket, hiszen az ő felmenőiket hívták a spanyol "negro-fekete" szóból származtatva "nigger"-eknek. Amerikában ott tartanak, hogy nyilvánosan már utalni sem mernek a szóra, mulatságos jelenetet teremtett ez egy Samuel L. Jackson interjú során, amikor a riporter ezzel kapcsolatban szerette volna kérdezni a színészt, aki viszont mondta, hogy addig nem válaszol, amíg a kérdező nem mondja ki a szót. Az viszont amikor minden bátorságát összeszedte, akkor is csak N-szóként (N-word) mert utalni rá. Így Samuel L. Jackson széttrollkodta a kérdést. Semmi köze jelen filmünkhöz, de kár lenne kihagyni egy jó röhögést...
Kicsit messzire mentünk, térjünk hát vissza a menekülő pároshoz, leginkább ahhoz, hogy miért tűnt ez akkora képtelenségnek az ötvenes évek Amerkájában.
Ahhoz, hogy megértük a két összeláncolt ember helyzetét, nézzük csak, hogy is állt ekkoriban Amerika a rasszizmussal...
Talán hihetetlennek hangzik, de 1955-ben az egy Rosa Parks nevű hölgy azzal lett híres, hogy színesbőrűként nem adta át a helyét egy fehérnek a buszon. Az Alabamai Montgomery városban a következő szabály volt érvényes a buszok használatára: Az első tíz ülés kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Az utolsó tíz ülés kizárólag a feketéké volt. Középen volt 16 ülés, mely vegyes használatú volt. Ezekre is volt azért szabály: A fehérek elölről tölthették fel ezt a középső szekciót, a feketék hátulról. Azonban ha a fehéreknek nem jutott hely, a feketéknek át kellett adniuk az ülésüket. Továbbá a törvény azt is tiltotta, hogy fehér és fekete ember egymás mellé üljön. A menetdíjat elöl, a buszvezetőnek kellett fizetni, de a feketéknek ezután le kellett szállniuk, és a hátsó ajtón kellett felszállniuk, hogy ne menjenek keresztül a fehérek szekcióján.
Ezt a bizonyos Rosa Parksot, több korábbi sorstársához hasonlóan, tettéért letartóztatták és a bíróság pénzbüntetésre ítélte. Többszöri fellebbezés után az amerikai legfelsőbb bíróság ilyen ügyekben először, 1956-ban kimondta, hogy a szegregáció alkotmányellenes, és minden államnak megtiltotta, hogy a buszokon hasonló törvények alapján különítse el az embereket.
Ez a diszkrimináció egyébként a déli államokra volt elsősorban jellemző. ("Déli államok"-nak a keleti országrész déli államait szokás tekinteni. Kalifornia vagy Arizona tehát nem számít déli államnak ebben a tekintetben, még ha technikailag az USA déli határán helyezkednek is el. Hagyományosan ezek a déli államok álltak szemben a haladóbb szellemű északiakkal.)
A buszon ezután a feketéknek nem kellett átadni a helyeket a fehéreknek, de a rasszizmus nyilván nem szűnt meg egy legfelsőbb bírósági döntés hatására. Azonban az egész ország figyelmét felhívta a problémára.
A fentiek fényében talán jobban érthető, hogy az összeláncolt fehér (Tony Curtis) és fekete (Sidney Poitier) helyzete az ötvenes évek végén izgalmas szituációt jelentett a néző számára.
- Hé Max, hogy láncolhattak négert fehérhez?
- Az őr humoránál lehetett...
A film 9 oscar-jelölést kapott, amiből kettőt - a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőr - szoborra is váltott. Itt jegyzem meg, hogy Sidney Poitier volt az első, aki afro-amerikaiként Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.
Én nem érzem annyira jónak a filmet, mint amekkora jelentősége lehetett abból a szempontból, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. Minden korszaknak megvannak azok a filmjei, amik csak abban a pillanatban igazán fontosak, de pont az üzenetük aktualitása miatt idővel elvesztik jelentőségüket, elavulnak.
Ezt is egy ilyen filmnek érzem. Ettől még nézhető film, de sok olyan hibája van, amire mindjárt visszatérek.
A két eltérő bőrszínű ember természetesen első pillanatban nem tud mit kezdeni a helyzettel. Idealista nézőpontja szerint természetesen a fehér provokálja a konfliktusok nagy részét, a fekete pedig tűr, esetleg elhárítja a támadásokat. Idővel azonban összecsiszolódnak, a film végére pedig egy egészen negédes lezárást kapunk...
Ilyen, és ehhez hasonló hiteltelen fordulatok miatt tudtam kevéssé átadni magam a film izgalmainak.
A film alatt végig volt valami szokatlan érzésem, és csak a legvégén esett le, hogy mi okozott bennem nagyon erős hiányérzetet. Nincs filmzene! Semmi! Szól ugyan néhányszor rádió a filmben, illetve a fekete rab többször is énekléssel üti el unalmát, de filmzene - mint olyan - egyáltalán nincs. Ettől kicsit furcsán realisztikus, kicsit dokumentumfilmszerű hangulata van a mozinak.
Tony Curtis-el kapcsolatban sokáig tévesen hittem azt, hogy magyar kivándorló, holott Bronxban született, a szülei viszont valóban magyarok voltak. Róla érdemes elmesélni, hogy annyira érdekelte a diszkriminációról szóló téma, hogy saját produkciós cégével (Curtleigh Productions) is beszállt a film finanszírozásába. Úgy tudni, hogy a poszt elején említett Mitchum-on kívül Brando is felmerült a fehér szökevény eljátszására, aki benne is lett volna a dologban, de a fekete rabot alakító Poitier - akihez a rendező joggal nagyon ragaszkodott - csak egy későbbi időpontban ért rá, akkor viszont már Brando volt betáblázva. Tovább már nem tudták halasztani a forgatást, így esett végül a választás Curtis-re.
