1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz

176. Mildred Pierce - 1945

2018. március 01. 12:10 - moodPedro

postermv5bzdhlm2ziodgtytcyoc00mjg1lwi4ztgtyty4yjdhmdnin2nhl2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvymdi2ndg0nq_v1_sy1000_cr0_0_723_1000_al.jpgUSA (Warner Bros.), 111 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Jerry Wald, Jack L. Warner

Engem így még nem vertek át, mint ennek a filmnek az első jelenetében! Jó... talán egyszer, - egy arab pénzváltó a Keletinél - de az nagyon régen volt. Le a kalappal! A film végén, amikor jött a nagy leleplezés, vissza kellett néznem az első jelenetet, hogy lássam, hogyan sikerült a rendezőnek ennyire lóvá tennie engem. Hát... el kell ismernem, nagyon ügyes... Bármi többet mondanék, elrontanám a szórakozását annak, aki csak ezután tervezi megnézni ezt a különleges filmet. Mindenesetre - bár a posztomat szokás szerint spoiler-mentesen tartom - a kommentekben bátran lehet írni arról, hogy ki mit szólt a film végi csavarhoz!

Ez is egy jó ki noir, de nagyon nem tipikus. Rögtön azzal tér el az ekkoriban még csak kialakulóban levő sémáktól, hogy egy nő (Mildred Pierce) van a cselekmények középpontjában, aki egyáltalán nem femme fatale alkat, sőt pont az ellenkezője. Igazi családanya, akinek életét tulajdonképpen egyetlen dolog mozgatja: elkényeztetett nagylányának, Veda-nak a boldogságát keresi mindenáron, már-már mániákusan, betegesen. 

6a36ee8e74752fb59b3185d64c14a4eb.jpg A pökhendi, pénzéhes lányt - az ekkor 16 éves - Ann Blyth alakította remekül, igazán tenyérbemászóan. Ha valakire, akkor őrá rá lehet húzni, hogy ő a femme fatale az anya-lánya viszonylatban. A poszt írásakor 89 éves, bár már 1985 óta nem aktív. 

És, ha már itt tartunk: tulajdonképpen nem csak egy filmet, hanem mindjárt kettőt is kapunk "egy jegy áráért". A remek noir-os gyilkosság és az ahhoz kapcsolódó befejezés közé ugyanis rendőrségi kihallgatás során (flashback formájában) elmesélt élettörténettel egy egész más műfajt kapjuk, egy nagyon komoly melodrámát egy széteső családról (szokatlan téma ekkoriban Hollywoodban), az egyedül maradó anyáról, aki  nagy igényekkel rendelkező tinédzser lánya eltartásához kénytelen pincérnői állást vállalni. A nagylány pökhendiségére jellemző, hogy az érte bármit megtenni képes anyát lenézi az általa lealacsonyítónak tartott vendéglátós állás miatt, holott azt pont azért kénytelen végezni, hogy az ő féktelen költekezésének forrását biztosítsa.

mildredpierceaswaitress.jpgA Mildredet alakító Joan Crawford neve ismerősen csengett, de nem tudtam hová tenni. Utána kellett néznem, és egészen 1927-ig, a némafilmes korszakig kellett keresgélnem, hogy megtaláljam azt a filmjét, amit láttam tőle: Az Ismeretlen volt ez, mely az 1932-es Szörnyszülöttek mellett a legbetegebb filmek közé tartozik azok közül, amit eddig az 1001-es listáról láttam.

Joan Crawford tehát a némafilmes korszakban sztár volt már, és azok közé a kevesek közé tartozott, akik sikeresen átmentették magukat a hangosfilmek világába. A 30-as évek első fele volt igazán az övé, az évtized végére elhagyta szerencséje, és nem kapott igazán sikeres filmekben szerepet. Ez a Mildred Pierce volt az az alkotás, mely visszahozta őt az élvonalba. És - ha már így alakult - ezt megpróbálta kihasználni. Hollywoodban ekkoriban már nem nagyon szerették, nem is tartották túl jó színésznőnek, ráadásul közel negyven évesen túl is volt fénykorán, bár a képeken láthatjuk, hogy még mindig nagyon szép, éretten nőies arca volt. Leszerződött hát az egyik legrafináltabb sajtófőnökhöz (Henry Rogers),  aki elkezdte híresztelni, hogy az egyik producer szerint (Jack Wald) Crawford élete legnagyobb alakítását nyújtotta a Mildred Pierce-ben, és ennek sejthetően meg is lesz a jutalma... és itt kimondatlanul is mindenki az arany szoborra gondolt. Hamarosan meg is jelent erről egy cikk a Hollywood Reporterben, mely azt állította, hogy Hollywoodban már rebesgetik, hogy Joan Crawford a legesélyesebb az Oscarra. Ettől az agresszív kampánytól Crawford kicsit megijedt, de a sajtós figyelmeztette, hogy ha tényleg akarja azt a díjat, akkor most már nem szabad leállni. A színésznő azonban pánikba esett, és félve az ekkorra már terebélyes méreteket öltött kampány miatt várható megalázó csalódástól, nem mert elmenni a díjátadóra. Súlyos beteget jelentett. Mint lánya később egy interjúban bevallotta, kutya baja sem volt, egyszerűen nem mert szembesülni azzal, hogy mégsem ő kapja a díjat, amit a sajtó már szinte beígért neki.

Helyette az ABC rádióállomásra tapasztotta a fülét, hogy otthonában hallgassa az élő adást (tévéközvetítés ekkor még nem volt). A sajtófőnököt azonban nem olyan fából faragták, hogy ez akadályt jelentsen számára. Fodrászt, sminkest, és rengeteg sajtóst küldött Crawford házához. 

Abban a pillanatban, amikor bejelentették, hogy a legjobb női szereplő díját Joan Crawford nyerte, lánya beszámolója szerint a boldog színésznő csodával határos módon kipattant az ágyból, fogadta a fodrászt, a sminkest, a fotósokat, na meg a kincset érő aranyszobrot, melyet személyesen Michael Curtiz rendező szállított le a díjátadónak otthont adó Grauman Mozi hátsó bejáratához állított limuzinnal. Ez a remek sajtófőnök mindent leszervezett előre. A filmet egyébként 6 Oscarra jelölték, de csak ezt az egyet sikerült elnyernie.

Joan Crawford és a rendező Michael Curtiz között egyébként nem volt ilyen harmonikus a kapcsolat a forgatás alatt. Crawfordról egyébként is elterjedt, hogy nehéz vele dolgozni, ezzel feltehetőleg Curtiz is egyetértett. Főleg eleinte - rengeteg volt a cirkusz. Olyan dolgokon ment a veszekedés, hogy a háziasszonyos ruhákba Crawford önhatalmúlag válltöméseket rakatott, hogy szebb legyen a vásznon, míg Curtiz szerint sokkal hitelesebb lett volna, ha a háziasszony otthonkájában nem lenne semmilyen válltömés. A már említett producer - Jerry Wald - vállalta magára a villámhárító szerepét a színésznő és a rendező között. Curtiz megígérte, hogy csak magyarul káromkodik, hogy az ne bántsa Crawfordot, és a színésznő is próbált kevésbé szembehelyezkedni a rendezővel.

Mildred Pierce tehát a noir-os keretnek és a belső melodrámának is remek központi figurája. Három férfi között őrlődik, és mindhárom férfinak fontos szerepe van az életében. És fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindhárom férfi szereplő a film magas színvonalához méltó, remek alakítást nyújt. Közülük az egyik lesz a hulla a nyitójelenetben, hogy a film magját képező flashback során eljátssza, mi vezetett idáig.

Végül még egy ismerős színésznő, akit talán nem mindenki ismer föl. Én a hangjáról szúrtam ki egészen véletlenül. A csíkos ruhás színésznő - itt Mildred éttermének üzletvezetője - vajon melyik 1978-as filmben játszott egy igen emlékezetes mellékszerepet? A poszt végén ott van a kép, addig lehet tippelni.

mv5bmtqxnta1njuxmf5bml5banbnxkftztcwnju0ndqynw_v1_sy1000_cr0_0_1537_1000_al.jpg

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával.

A Grease (1978) - McGee nevű igazgatónője - Eve Arden a megfejtés a csíkos ruhás színésznőre.

grease_4dymft.jpg

3 komment

175. Elbűvölve (Spellbound) - 1945

2018. február 27. 12:55 - moodPedro

postermv5bm2uyzdrjztgtowjkmy00mjg2ltg3y2ytnjaxm2q1njm4njjjxkeyxkfqcgdeqxvynjuwmzi2nzu_v1_sy1000_cr0_0_687_1000_al.jpgUSA (Selznick International Pictures), 118 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: David O. Selznick

A film egyik főszereplője - akit az ekkor még csak szárnyait bontogató Gregory Peck alakít - egy elmegyógyintézet újonnan kinevezett igazgatója lett. Nem sokkal hivatalba lépése után új kolléganőjének (Ingrid Bergman) bevallja, hogy fogalma sincs, hogy ő kicsoda, nem emlékszik a múltjára, csak arra, hogy a híres pszichiátert, akinek a személyiségét magára öltötte, nemrég minden valószínűség szerint ő maga megölte.

Izgalmas felütés, ugye?

A pszichoanalízis és az azt körülvevő misztikum - bár Freud néhány évvel a film készítése előtt meghalt - kezdett igazán népszerűvé válni az USA-ban. Hitchcock is kellően izgalmasnak találta a dolgot ahhoz, hogy gyakorlatilag egy egész filmet ennek a témának szenteljen. A fenti titokzatos rejtélyt ugyanis pszichoanalízissel, pontosabban annak látszó módszerekkel oldja meg a pszichológusnő és kollégái.

Bár a film elején Hitchcock elhelyez egy magyarázó szöveget a pszichoanalízissel kapcsolatban, a filmen látható dolgok természetesen nagyon messze állnak a tudományos megközelítéstől. Egyrészt amennyire tudom, a szakma egyik alaptörvénye, hogy a kezelést végző személynek bizonyos távolságot kell tartania a kezelt személytől. Ehhez képest a doktornő az első pillanatban beleszeret az amnéziában szenvedő betegbe. És ha már itt tartunk, akkor idézem a pszichiáternő mesterének véleményét a szerelmes nőkről:

Mindannyian tudjuk, hogy egy szerelmes nő elméje az értelem legalsó szintjén üzemel.

1987-ben egy interjúban Gregory Peck bevallotta, hogy a forgatás néhány hetében igen közeli kapcsolatba kerültek Bergmannal, holott mindketten házasok voltak akkoriban. Bergman az interjú idején már nem élt, így ő nem reagálhatott erre a vallomásra.

Kár, hogy a pszichoanalízisre épített vonal mellett ezúttal kevés erő maradt Hitchcock igazi erősségének - a feszültségkeltésnek - az alkalmazására.

De ami a legmeglepőbb, hogy a film legizgalmasabb pontja ezúttal nem is Hitchcock-hoz kötődik. Van ugyanis egy álomjelenet, melynek elkészítését valamilyen okból kiadták egy alvállalkozó stúdiónak (Monogram studios) gyártásra. Nem is Hitchcock rendezte, hanem William Cameron Menzies - aki az Elfújta a Szélben díszlettervező volt, és Oscart is kapott érte. De ami miatt különösen érdekes lett ez a jelenet, az az, hogy Salvador Dalí tervezte hozzá a díszleteket, és - amennyire tudni lehet,-  a koncepciót.

 

Az a 2 perc, ami ebből az álom-jelenetből bekerült a filmbe, valószínűleg jól mutatja, hogy milyen elszalasztott lehetőség volt kihagyni az eredetileg 20 percesre tervezett álmot. Ugyanis több fotó van olyan részekről, melyek egyáltalán nem kerültek a filmbe, bár leforgatták azokat. Ezeket a kivágott részeket sajnos a mai napig eltűnt anyagként ismerjük.

Sok rész végül a forgatás fázisáig sem jutott el sajnos. Több koncepciós rajz van a jelenet előkészítésének fázisából. A hatalmas szemgolyókkal kapcsolatban nyilván mindenkiben felmerül az Andalúziai Kutya szemgolyó felmetsző része - nem véletlen. Ebben az álomban van is egy erre utaló rész. De nem lövöm le teljesen a poént...

Hitchcock és a producer - stúdió tulajdonos - Selznick között sok vita volt a pszichoanalízissel kapcsolatban. Selznick gyakorlatban is élt ennek a módszernek az alkalmazásával, és el is hívta a forgatásra tanácsadónak saját analitikusát. Hitchcock azonban magasról tett a szakértő javaslataira... "Ugyan, ez csak film..." - és mint tudjuk,  a valóság legtöbb esetben nem elég érdekes ahhoz, hogy film készüljön róla. Az akkori kritikusok és közönség nagyon izgalmasnak tartotta ezt a filmet. Akkor még simán működött ezek szerint, hogy egy zavaros álomból két pszichiáter logikai úton megfejt egy bűnügyet... 

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

1 komment
Címkék: film ff USA Hitchcock