1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz

223. Orpheusz (Orphée) - 1950

2018. szeptember 19. 22:20 - moodPedro

mv5byzlkngrmmjctztfjyy00zmvllwexogytzta3zwjkndmzmzuwxkeyxkfqcgdeqxvynji5ntk0mze_v1_sy1000_cr0_0_750_1000_al.jpgFranciaország (André Paulve Film)

Rendező: Jean Cocteau

Producer: André Paulvé

Valamiért különösen izgalmasnak találom azokat a filmeket, melyekben több száz éves történeteket helyeznek a jelenkorba. Így ledöntve azt a gátat, amit az időben távol helyezkedő korszak és köztem áll, amikor úgy érzem, hogy a kosztümök, a beszédmód és a viselkedés mesterkélt. Ám ahogy a történet átkerül jelenidőbe, mindjárt sokkal fogyaszthatóbbá válik számomra a történet. Mondjuk a Romeo + Júlia jó példa erre, vagy a Jézus Krisztus Szupersztár filmváltozata is, azzal a húzásával, hogy tulajdonképpen egy színtársulat érkezik meg a Szentföldre, és ők adják elő a darabot, miközben néha tankok illetve vadászrepülők zaja szakítja meg az előadásukat.

"A legendák kiváltsága, hogy időtlenek legyenek"

- mondja Cocteau - narrátorként - a film elején... és milyen igaza van! hsc21a.jpg

Orpheusz története - eredeti környezetében és korszakában előadva valószínűleg nem különösebben érdekelt volna. Így viszont, hogy Cocteau áthelyezte az egészet 1950 Párizsába hirtelen vibrálóan izgalmassá vált. A történet ismert az ókor óra, így nem lövök le poént ha tömören összefoglalom: A görög mitológia szerint Orpheusz volt a héthúros líra nevű hangszer feltalálója. Olyan szépen tudott játszani ezen a hangszeren, hogy az még a szirének dalánál is szebb volt. De ez még semmi. Amikor kedvese - Eurüdiké - meghalt, lement érte az alvilágba, és zenéjével olyat tett, ami azóta sem sikerült senki másnak: meglágyította az alvilág urának a szívét, aki végül visszaengedte az asszonyt az emberi világba (azaz visszatérhetett a halálból). Egy feltételt kapott csak Orpheusz: nem nézhetett többet asszonyára. Kegyetlen feltétel volt ez, és Orpheusz nem is tudta megállni, így végül Eurüdiké végleg meghalt.

blogger-image--2104053047.jpg

Jean Cocteau fantasztikus látványvilágot teremtett a Szép és a Szörnyeteghez is, a hangulat itt pedig még annál is szürreálisabb. A Buñuel-féle korai szürrealista filmeket különleges hangulatuk miatt nagyon szerettem, bár tartalmilag üresnek éreztem őket, különösebben koherens történetük nem volt. Itt viszont már nem önmagában áll ez a furcsa álomszerű hangulat, hanem a mítosz elmesélését szolgálja. 

Ez a film Cocteau Orpheus-trilógiájának második filmje. Az első az 1930-as A Költő Vére volt, mely nem sokkal az Andalúziai Kutya után készült, stílusában ahhoz nagyon hasonló volt.

A csönd kétszer olyan gyorsan terjed visszafelé.

Ez a mondat - mely a filmben egy rejtélyes rádiócsatornán hangzik el - tulajdonképpen összefoglalja a szürrealizmus lényegét. Szögezzük le - remélem ezzel nem okozok nagy csalódást -  ennek a mondatnak semmi értelme. Mégis olyan jól hangzik, hogy ha elkezdünk tépelődni a jelentésén, akkor előbb utóbb beakad valami és máris részesei leszünk ennek az álomszerű világnak...

... melyben a Halál Hercegnője (María Casares) beleszeret Orpheuszba (Jean Marais).

034-orpheus-and-eurydice-theredlist.jpg

és megöli Orpheus feleségét...

mv5bnta4ntkxmjmwnv5bml5banbnxkftztcwnjmxmtmwnw_v1_sy1000_cr0_0_706_1000_al.jpg

A Halál Hercegnője szerepére állítólag Marlene Dietrich-et is és Greta Garbo-t is felkérte Cocteau, de egyik sem vállalta el a szerepet.

A történet helyenként kicsit eltér a mondavilágból ismert eredetitől, Cocteau szabadon kezeli azt, de ez annyiban még szerencsés is, hogy növeli a feszültséget a nézőben, reményt ad, hogy esetleg más lesz a végkifejlet mint a végzetes eredetiben.

A narratíva csak a keret, ezúttal is a forma ami igazán kitölti a képet. És ez a forma rendkívül izgalmas. Például tükrön keresztül léphetünk át a földi világból a túlvilágba. Persze csak, ha a Halál Hercegnője is úgy akarja. Az ő segítői fekete motorosruhát viselő végrehajtók. Ők végzik el a "piszkos munkát." a hercegnő parancsára.

mv5bmtm1nja0nza5nf5bml5banbnxkftztcwndmxmtmwnw_v1_sy1000_cr0_0_779_1000_al.jpg

A film megnézésekor az első reakcióm a döbbenet volt: Na erre vártam! - egy ilyen különleges hangulatú és látványvilágú filmre volt most szükségem, hogy az amerikai túlsúlytól kicsit elszürkülő listán valami felkavaró élmény visszahozza a lelkesedésemet.

Az a gyanúm, hogy az Európai filmkészítők lesznek azok, akik majd rendszeresen igazán felkavaró élmént fognak okozni a következő évtizedekben.001-orpheus-and-eurydice-theredlist.jpg

2 komment

222. Egy Nap New Yorkban (On the Town) - 1949

2018. szeptember 17. 21:00 - moodPedro

poster_on_the_town_01.jpgUSA (MGM), 98 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly

Producer: Roger Edens és Arthur Freed

Meglehetősen ambivalens viszonyom van a musicalekkel. Van néhány, amiért rajongok (Jézus Krisztus Szupersztár; István, a Király; Mamma Mia, Grease, Cabaret, vagy akár a senki által nem ismert francia Szerelmes Dalok - elég vegyes társaság...) de többségüket kifejezetten kínszenvedés számomra végignézni. Még csak szabályszerűséget sem tudtam felfedezni, hogy mondjuk azokat szeretem/nem szeretem, amelyekben mindent dalban akarnak elmondani (pld a Szupersztárban) vagy mondjuk az elénekelt daloknak legyen funkciója (mint például a Cabaret-ben ahol kimondottan a színpadon énekelnek, a szereplők csak úgy nem fakadnak dalra jókedvükben) zenei stílusra sem vagyok kifejezetten érzékeny, tehát azt kell mondjam, azokat a musical-eket szeretem, amik jók... ami nyilván szubjektív, tehát ezzel sem jutottam előrébb. A lényeg, hogy a nagyobbik halmaz, ami azokból áll, amik nem tudnak megfogni, azok már-már egységesen a nézhetetlen kategóriába tartoznak nálam. Sajnos, ez a filmecske is ide sorolódott... de azért végigszenvedtem...

lobby_on_the_town_02.jpg

Eredetileg Broadway előadásként született meg ez a darab, melynek 1944 December 28-án volt a bemutatója. Nem akárki szerezte a zenéjét, a később a West Side Story-val igazán népszerűvé váló Leonard Bernstein írta hozzá a dalokat. 

Az MGM megvette a musical megfilmesítési jogait, leszerződtették a filmhez a darab eredeti rendezőjét George Abbott-ot, majd - érdekes sorrend! - a stúdió fejesei, Louis B. Mayerrel az élen elmentek New Yorkba megtekinteni az előadást. Finoman szólva is csalódottak voltak a látottak miatt. Első körben szerződést bontottak a rendezővel, helyette Gene Kelly-t és Stanley Donen-t kérték fel erre a feladatra. Második körben új zenéket rendeltek az eredetik helyett Roger Edens-től. Összesen négyet tartottak meg Bernstein szerzeményei közül, melyből az egyik egyébként is "csak" instrumentális zene volt. 

A történet többé kevésbé megmaradt az eredeti: Három matróz (Frank Sinatra, Gene Kelly és a kevésbé ismert Jules Munshin) New Yorkban élvezi egynapi kimenőjét. Ki szeretnék élvezni ezt a 24 órát amennyire csak lehet. Városnézés és nőkkel való ismerkedés a tervezett program.

Nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy végül mind a három férfi megtalálja számításait New Yorkban. De közben persze mindenféle kalandokon kell túljutniuk a város forgatagában.

New Yorknál kevés amerikai város tud izgalmasabb hátteret adni egy filmnek. A felvételek nagy része azonban Hollywood-i stúdióban készült hol stilizált háttérrel, hol mögé vetített felvételekkel, hol szinte kongóan üres stúdióban.

New Yorkot letudták mindösszesen 5 forgatási nap alatt. Frank Sinatra ekkoriban már akkora sztár volt, hogy vele képtelenség is volt normálisan külsős jeleneteket forgatni Manhattan utcáin, hiszen ahol megjelent, szinte azonnal kezelhetetlen méretű tömeg termett. A film egyik jelenetében látható is a háttérben a Sinatrát bámuló sokaság. Sintra egyébként remek énekes volt, de nem volt Gene Kelly-hez hasonló tánctehetség.

mv5byze2mda1n2utzdazyi00owq2ltk0ytitnmzjoty3ztgyyjzmxkeyxkfqcgdeqxvymdi3otizoa_v1.jpg

A legváratlanabb - és talán emiatt az egyik a kevés nekem kedves jelenetek közül az az álom-jelenet, amiben kicsit műfajidegenül, bár egyáltalán nem odaillő módon balettozik Kelly és filmbeli partnernője.

5 komment