USA (Fox), 104 perc, ff. angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Fred Kohlmar

Tudtam, hogy amerikai filmről van szó, mégis, eleinte többször is leállítottam, hogy ezt leellenőrizzem. Ugyanis annyira angol volt minden tekintetben, hogy azt hittem, valami elírásról van szó.

A gyönyörű főszereplő hölgyön (Gene Tierney) kívül ugyanis szinte mindenki vagy angol, vagy angol származású, de legalábbis nem amerikai. Vegyük például Rex Harrisont, akit lefogadok, hogy a legtöbben (engem is beleértve) a My Fair Lady Higgins professzoraként ismernek. Az ő Gregg kapitánya annyira színpadias, hogy  néha olyan érzésem volt, hogy egy Shakespeare drámából maradt ott. Ráadásul hajóskapitány módjára kissé csúnyán kellett beszélnie, ezért minden mondatba bele kellett tuszkolni a "blasted" szót, ami mondjuk "átkozott" vagy "istenverte" jelentéssel bír ilyen esetben... Nyilván valódi csúnya szavakat ekkoriban nem engedett volna meg a Hollywoodi filmes cenzúra.

A Gene Tierney által alakított Mrs Lucy Muir éppen megözvegyült, és elhagyja elhunyt férjének családját, akiknél addig élt. Érdekes módon a megboldogult házastársról az egész film alatt soha egyetlen szó sem esik, és tulajdonképpen semmi jelentősége nincs, mivel közös múltjuknak látszólag semmi érzelmi hatása nincsen a nőre Csak annyi látszik, hogy a volt férj hárpia nővérétől, és az anyóstól sürgősen menekülni akar...Fel is keres egy ingatlanügynököt. Mivel kevéske jövedelme van csak volt férje üzletrészéből, olcsó lakást kell találnia. Az ingatlanügynöknél talál is egy megfelelőnek tűnőt, ám az mindenáron megpróbálja lebeszélni róla. Mrs Muir azonban ragaszkodik, hogy legalább megtekinthesse ezt az olcsó, de barátságosnak tűnő tengerparti házat, melynek már a neve is csalogató: Gull cottage, azaz Sirály-lak a neve,  méghozzá egy Whitecliff-by-the-sea nevű helyen van, ami Fehér Szikla a Tenger Mellett nevet viselné, ha Magyarországon helyezkedne el (és lenne tengerünk)...

Nos, a lak valóban nagyon szép és barátságos, de mint kiderül, azért nem túl kelendő, mert egy korábban ott lakó hajóskapitány jár vissza kísérteni, aki nem veszi jó néven, ha más is beköltözik volt lakhelyére...

Ha a kísérteteknek (Rex Harrison) olyan jó dolguk van, mint ahogy ebben a filmben látjuk, akkor mostantól nem félek a haláltól. A szabályok szerint a kísértetet dönti el, hogy ki láthassa őt. Ha úgy is dönt, hogy valaki nem láthatja, attól még meg tudja érinteni, fel tudja lökni az illetőt. Bárkivel tud beszélgetni... szóval ezek szerint nem is olyan rossz dolog halottnak lenni...

Mrs Muir (akinek a neve keltául - vagyis gael-ül) tengert jelent, csak egy pillanatra ijed meg a kísértettől. Hamar összebarátkoznak, sőt a halott hajóskapitány lediktálja a hölgynek kalandos élettörténetét, hogy azt a hölgy egy könyvkiadóval kiadassa. Mellesleg - bár talán egyikük sem meri bevallani magnak - egymásba szeretnek... 

Hát igen, ez nem egy félelmetes kísértethistória, inkább amolyan romantikus.... ám van egy bökkenő: a könyvkiadónál, akinél Mrs Muir a könyvet kiadatja, a hölgy megismerkedik egy rámenős fickóval (George Sanders), akivel elkezd találkozgatni. És vele is egymásba szeretnek... Nekem egyébként Sanders volt a kedvenc szereplőm...

És itt kezd igazán izgalmas lenni a dolog... a szerelmes kísértet ugyanis féltékeny lesz... és itt tartom magam ahhoz a szokásomhoz, hogy igazán nagyokat nem szeretnék spoilerezni a posztokban, úgyhogy nem mesélem tovább a történetet.

Összességében helyenként kicsit lassan csordogált a film, nem értettem, hova akar majd kifutni ez a szerelmi háromszög, a végére viszont odatettek nekünk egy könnyfakasztó befejezést, ami félek, sokaknak túl mézes-mázos lesz, nekem viszont pont ez hozta föl a filmet abból a kategóriából, hogy "Nem értem, hogy került fel a listára" oda, hogy "Na, oké, rendben".

Ha egy motívumot szeretnék kiemelni a filmből, ami igazán emlékezetes volt számomra, az egy egészen mellékes szál, mégis nagyon hatásos volt: A film fele táján valaki felvési Mrs. Muir lányának nevét egy a tengerparton levert öles fa cövekre. Ahogy telik múlik az idő mindig visszatérünk ehhez a cövekhez, és remekül látszik, ahogy az idő erodálja a fát, míg végül az utolsó jelenetnél (vagy 30 év múlva), amikor Mrs Muir már öreg és halálos beteg, azt látjuk, hogy víz és az idő vasfoga által megrongált cölöpöt viszi el a víz...

USA (RKO), 97 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Warren Duff

Ez esetben most azért választottam a német plakátot az egyébként sok remek változat közül, mert ezen van feltüntetve mindhárom - véleményem szerint - közel egyenrangú főszereplő neve. A poszt végére felteszem az összes fellelhető plakátot, ahol leginkább csak Mitchum (micsoda név!) és Greer neve található. Kirk Douglas ekkoriban még szinte ismeretlen volt, ezért nem csoda, hogy nem az ő nevével akarták eladni a filmet. Be kell vallanom, én még egyetlen Kirk Douglas filmet sem láttam, na de most majdnem leesett az állam, mert ahogy megjelent a "vásznon" és elkezdett beszélni... mintha Michael Douglas-t láttam volna. Nem viccelek: a hangja, a hanghordozása, a mimikája, a cinikus mosolya, mind olyan, hogy szinte össze lehet keverni mondjuk az Elemi Ösztönben játszó fiával... Vagy csak én érzem így?

Douglas egy Whit nevű pénzes gengsztert alakít, akit lelőtt gyönyörű barátnője, és lelépett 40.000 dollárjával. Ez nem szép dolog, ráadásul meggondolatlanság is, főleg attól, aki nem tud úgy célozni, hogy az illető bele is haljon... Ez a Whit megbízza a Robert Mitchum által alakított magánnyomozót, hogy kutassa fel ezt a Kathy nevű hölgyet...  A kissé baltaarcú, és megnyerően laza magánnyomozónk természetesen megtalálja a Mexikóba menekült hölgyet, de - mivel nincs beoltva ilyen kaliberű nők ellen - Kathy természetesen egy pillanat alatt magába csavarintja ezt a férfit is, hogy aztán együtt meneküljenek tovább a hölgy által korábban átlyuggatott gengszter elől. 

A Jane Greer által alakított femme fatale a film noir-ok egyik - szinte elmaradhatatlan - kelléke, mely ebben az esetben is remek feszültségforrást biztosít a történetnek. Sejtjük, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a nagy ártatlan szemekkel néző hölgyemény előadja, csak az a baj, hogy abban nem lehetünk biztosak, hogy a sztorijának pontosan melyik része hibádzik... azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, hogy a Kathie-féle nő testesíti meg az egyik legveszélyesebb embertípust akivel küzdelmes életünk során találkozhatunk...

Jane Greer femme fatale-ja mellé még két másik szép hölgyet is kapunk a  kisebb szerepekre, de egyébként általánosságban ki lehet mondani, hogy a mellékszerepekben is kifejezetten jó alakításokat látunk. Itt van például Paul Valentine, aki a gengszterfőnök Whit-nek a jobbkezét alakítja, és letörölhetetlen vigyorával olyan tenyérbemászó, hogy olyanabb már nem is lehetne.

Hogy ne nagyon hiányozzon egyetlen tipikus noir stílusjegy sem, a történet nagy része a főszereplő narrációjával kísért visszaemlékezésben kerül elmesélésre. Mitchum magánnyomozójának új életet kezdeni próbáló karaktere mesél új - szőke, és romlatlan - szerelmének. A múlt azonban utoléri a férfit, és válaszút elé kerül, amit a végletekig fokozva szinte a két nő közötti választásként lehet értelmezni. Érdekes, furcsa megoldást ad a film erre a helyzetre. És véleményem szerint szándékoltan kétértelmű lezárást kap a film.

Én például egészen máshogy értelmezem az utolsó mozzanatot, amikor - és ezt csak az fogja érteni, aki látta a filmet - a néma fiú bólogat. Hazudott-e vagy sem? (Kommentben nyugodtan vitázzunk róla) Biztosan nem tudhatjuk, csak sejtésünk lehet, mint ahogy femme fatale-unk motivációiról is csak találgathatunk. Mert ő az a típus - és férfitársaim nagy része már biztos találkozott ezzel a nőtípussal - aki mondhat bármit, neki már semmit nem tudunk elhinni... és mégis hinni szeretnénk neki...

A két férfi főszereplő szinte mindenben különbözött egymástól. A forgatás elején állítólag érezhető feszültség volt közöttük, aztán menet közben ez valahogy rendeződött. Mitchum volt a nagyon laza, Jane Greer-el még azt is elhitette magáról, hogy azért ilyen laza, mert ő egyáltalán nem foglalkozik a szerepével, jelenet előtt felmondatja magának a szöveget valamelyik gyakornokkal, és ebből a felkészületlenségből hozza ezt a Mitchum-os laza jófejséget... Idővel azért kiderült, hogy ez csak duma volt... Emellett Greer úgy emlékezett vissza, hogy Mitchum kifejezetten törődő, figyelmes volt mindenkivel... elképzelhető persze, hogy főleg Greer-rel...

Kirk Douglas ennek pont az ellenkezője volt. Harsányan adta elő a szerepét, kemény volt és durva. Ha meg kellett szorongatnia Greer karját...

akkor garantáltak voltak utána a kék-zöld foltok... Ha pofont kellett adnia, akkor attól biztos, hogy bedagadt a lány arca. 

A rendező Jacques Tourneur eddig B-filmes címekkel szerepelt a listán (Egy Zombit Gondoztam és Macskaemberek), de ezúttal lehetőséget kapott , hogy egy komoly komolyabb költségvetésű filmben is megvillantsa tehetségét, és azt kell mondani, hogy nem okozott csalódást!

És a végére az ígért plakátok:

USA (United Artists), 124 perc, ff., angol

Rendező: Charles Chaplin

Producer: Charles Chaplin

Ha nem lenne öles betűkkel felírva az író-rendező-főszereplő-mindenes neve a plakátra, akkor lefogadom, hogy a legtöbb ember nem ismerné fel Chaplin arcát a megszokott fura bajusz és fekete cilinder nélkül. A biztonság kedvéért a plakát tervezője elhelyezte a háttérben az ikonikus Chaplin-figura kontúrját is, ennek azonban kicsit átverés-szaga van, mivel ez volt az első Chaplin-film melyben még csak hasonló figura sem szerepelt.

Érdekes belegondolni egyébként, hogy Chaplin milyen jól megélt vagy 20 éven át egyetlen igen jól kitalált figurájával. És kicsit fájó belegondolni, hogy amikor ez a figura már nem tudott megélni (mert hangosfilmben már nem működött), akkor Chaplin többé nem tudott igazán népszerű filmet csinálni, gyakorlatilag mindegyik megbukott.

Érdekes módon nekem ez a film jobban tetszett, mint a burleszk-jellegű korábbi filmjei, pedig azok sem voltak rosszak. Nagy bánatom egyébként, hogy A Diktátor című filmje nem került föl az 1001-es listára, mint ahogy a Verdoux után készült filmjei közül egy sem.

Orson Welles ötlete volt, hogy a francia Desiré Landru élete alapján forgasson egy filmet, akit 1922-ben végeztek ki Franciaországban guillotine által. Az illető azzal vált hírhedté, hogy újsághirdetések segítségével jómódú özvegyekkel kötött szorosabb ismeretséget, akiket megölt, feldarabolt, elégetett, és így megszerezte vagyonukat. Legalább 10 nőt ölt meg ily módon. Orson Welles filmjének főszerepére Chaplint szemelte ki, akinek annyira megtetszett a téma, hogy inkább 5000 dollárért megvette az ötletet Welles-től, hogy maga csinálhassa azt meg.

Nagy bajban lennék, ha műfaji besorolást kellene találnom a filmhez. Talán a vígjátékhoz áll legközelebb, bár a keserű befejezés miatt csak félve merném ezt kimondani. Chaplin messze távolodott a korai burleszkjeitől, annak jellegzetes elemei - bár mutatóban még egyszer-egyszer fellelhetőek - már egyáltalán nem jellemzik a filmet. Kellemes, nem túl harsány humora szórakoztató, lelkiismeretfurdalás nélkül engedi nevetni az embert olyan dolgokon, amin tudjuk, hogy nem szabadna (nők meggyilkolása) - mindezt persze úgy teszi lehetővé, hogy a sikeres bűncselekményekből mi nézők semmit nem látunk, mi már csak a viccesre sikeredő peches fázisnak vagyunk tanúi. 

A vidám jelenetek mellett vannak komorabb pillanatok is. Például amikor kiderül, hogy mi kényszerítette hősünket arra, hogy a pénzszerzésnek eme igen elítélhető formáját válassza. És ha nem működik megfelelően az erkölcsi ítélőképességünk, akkor könnyen fennáll a veszély, hogy fel is mentettük a bűnöst, hiszen "akaratán kívül" került ebbe a nehéz helyzetbe, és tulajdonképpen nem is maga miatt csinálja az egészet...

A prűd amerikaiak nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal, hogy Chaplin "gyilkosságok komédiája"-ként készítette el a filmet: irtózatos nagy bukás lett belőle. Európában valamivel jobban ment a film, főleg Franciaországban volt nagy iránta az érdeklődés, ahol az ötletadó sorozatgyilkos sztorija is ismert volt.

"Egy gyilkosság miatt gonosztevő lesz belőled

Millió gyilkossággal hőssé válsz"...

védekezik a gyilkos.. és ha felmentést természetesen nem adhatunk, azért ez a mondat legalábbis elgondolkoztatja az embert... valóban... háborúban milliókat megölni hőssé tehet (főleg, ha a nyertes oldalon áll az ember), az senkit nem érdekel, hogy esetleg a túloldalon is ártatlan emberek - esetlen nem is katonák / lásd Hirosima - állnak... Nehéz kérdések ezek... talán válaszok sincsenek rájuk...

Lehet, hogy a film hibája az volt, hogy nem volt sikeres a vígjáték ötvözése a moralizálással... holott szerintem tényleg jó kis film ez...

Chaplin már soha nem tudta régi sikereit még csak megközelíteni sem... ekkoriban pedig az antikommunista bizottság is rászállt... és 1952-ben sikerült elérni, hogy egy Londoni útja után már ne engedjék vissza az USA-ba. Chaplin ezután Svájcban telepedett le. 

Húsz évvel később kapott csak elégtételt, amikor a megváltozott hangulatú USA-ban életműdíjat kapott a Filmakadémiától, amit hosszú vonakodás után elfogadott és személyesen átvett. Hosszú idő után először tért vissza régi nagy sikerei helyszínére. Érdemes megtekinteni a különleges pillanatokat, talán tényleg méltó elégtétel volt ez Chaplin számára: