Nagy-Britannia (London Films), 106 perc, ff. angol
Rendező: Carol Reed
Producerek: Hugh Perceval és Carol Reed, Korda SÁndor és David O Selznick
Nem először gondolkodom el egy angol film megtekintése után, hogy vajon miért van az, hogy az angolok jobb filmeket csináltak ez időtájt, mint a Hollywoodi kollégák? Mert bizony a listán kicsit felülreprezentált amerikai filmek esetében egyre többször érzem azt, hogy "ezt a filmet tulajdonképpen ki is hagyhatták volna a listáról", míg az angol filmek esetében ez nagyon ritkán fordul meg a fejemben.
Tulajdonképpen a Hayes kódex bevezetése (pontosabban szigorú betartatása) óta érzek egy lefele mutató tendenciát, amit a noir-os hangulatú filmekkel időlegesen meg tudtak fordítani, de az újdonság varázsának csökkenésével azok is egyre kevésbé találnak el engem. A kódex persze évről évre olvadozva lassan elveszti majd a jelentőségét, hogy aztán a hatvanas évek végére majd teljesen meg is szűnjön. Jön majd az új Hollywood, Lucas, Coppola, Spielberg, de Palma, és barátaik... De addig kíváncsian várom, hogy Hollywood tud-e addig még valami igazán izgalmasat mutatni nekem...
De térjünk rá erre a filmre, hiszen van miről beszélni! Carol Reed korábbi filmjéhez hasonlóan - bár sok noir-ra jellemző izgalmas képi megoldást látok - stílusában mégis közelebb érzem ezt a filmet az olasz neorealizmushoz, mint az amerikai noir-hoz.
Holly Martins (Joesph Cotten) regényíró Bécsbe érkezik barátja meghívására, akiről megtudja, hogy nemrég furcsa körülmények között meghalt. Egy autó elütötte, de a hozzá közel álló tanuk elmeséléseiben van némi ellentmondás. Valaki szerint azonnal meghalt, valaki szerint még volt néhány fontos mondanivalója. Van aki szerint ketten vitték el a halottat, van, aki látott egy titokzatos harmadik embert. Martins-t nem hagyja nyugodni a dolog, elkezd utánajárni a történteknek. A rendőrség is bekapcsolódik az ügybe, és kiderül, hogy valami nagyon mocskos történetről van szó. Előkerül a bizonyos - címadó - harmadik ember is (Orson Welles), és lesz néhány ütős meglepetés is...
Bécs ekkoriban a háború utáni újjáépítés keserves éveit élte, még katonai megszállás alatt. A város négy részre volt osztva (angol, amerikai, francia és német) a belváros (az alábbi térképen fekete rész) azonban "nemzetközi" maradt, azaz a négy győztes közösen felügyelte. (Nagyjából az Opernring és a Duna-csatorna közötti részről beszélünk.) Itt játszódik a film nagy része.
Mellékesen megjegyzem, hogy Bécs ilyen Berlinhez hasonló felosztása eddig nemigen tudatosult bennem, ilyesmik miatt is izgalmas kirándulás ez a filmtörténeti kalandozás. Az a kérdés is felmerült bennem egyébként, hogy Bécsben miért csak 1955-ig tartott ez az állapot, vajon Ausztria miért kapta vissza ilyen hamar függetlenségét a ruszkiktól? Erre - ahogy olvasom - a történészek sem tudják a pontos magyarázatot. Egyrészt az 1941-es Atlanti Charta a győztes háború utánra ígéretet tett az agresszió révén elvesztett szuverenitás helyreállítására. Márpedig Ausztria az Anschlussal elvesztette szuverenitását, egészen más elbírálás alá esett tehát, mint mondjuk Berlin, aki viszont maga volt az agresszor, így 1990-ig kellett várnia az újraegyesítésig. Másrészről viszont a Szovjetunió katonai helyzete simán megengedte volna, hogy Ausztriában maradjon, annyi gazság mellett miért pont ez okozott volna nekik erkölcsi problémát? Valószínűleg emberi tényezők játszhattak szerepet Ausztria sorsának ilyen szerencsés alakulásában, a Sztálinnál és Brezsnyevnél valamivel kezelhetőbb, talán emberibbnek mondható Hruscsovot valószínűleg sikerült rábeszélni, hogy Ausztria semlegességével mindenki jobban jár, mint az ország keleti felének szovjetek általi birtoklásával. (Egész Ausztria Bécshez hasonlóan fel volt osztva a győztesek között, ellenben mondjuk Magyarországgal, ami teljesen szovjet megszállás alatt volt)
Megint túlságosan elkalandoztam. A film nagy részét eredeti helyszínen, a láthatóan még a háború sebeit nyögő Bécsben forgatták.
Remekül, és szokatlanul használja a rendező a zenét. Amikor Carol Reed megérkezett Bécsbe, talán a második napján ellátogatott egy Grinzing-i étterembe. (A Grinzing nevű Bécsi városrésznek olyasmi a hangulata, mint a mi Szentendrénknek) Ebben az étteremben egy citerás játszott, akit úgy hívtak, hogy Anton Karas. A rendező úgy érezte, hogy neki pont ilyen hangulatú zenére lesz majd szüksége a készülő filmhez, ezért azonnal felkérte a megilletődött zenészt, hogy komponáljon neki filmzenét. Hiába szabadkozott Karas, hogy ő csak penget, nem komponál, Reed végül meghívta Angliába, ahol Karas remek zenét szerzett a filmhez. Az alábbi youtube videóban bele is hallgathatunk a fő motívumba. Hallgatva ezt a zenét olyan érzésem van, mintha a múlt századi Grinzing hangulatos utcáiban sétálva a kerthelyiségekből kiszűrődő zenét hallanám.
Nem említettem még a film egy másik nagy erősségét: Alida Valli-t. Elegáns szépsége, visszafogott játéka sokat hozzátesz a film hangulatához. Az általa játszott Anna Schmidt szerelmes volt a nemrég meghalt férfiba, ám Martins láthatóan azonnal beleszeret volt barátjának nőjébe, és úgy tűnik, a nőt sem hagyja teljesen hidegen a férfi. És ezután kellett lélekjelenlét a rendezőnek ahhoz a bombasztikus zárójelenethez - aminek értékeléséhez persze az egész filmet látni kell előtte - ahol a két perces hosszú snittben Martins várja a végtelenbe vesző útról hosszú percek alatt közelítő nőt, aki ahelyett, hogy odafordulna a férfihoz, egyszerűen elsétál mellette, anélkül, hogy ránézne. Az évtized egyik legerősebb jelenete, holott semmi ördöngösség nincs benne. Egyszerűen mesteri.
"Nézd csak - mutat le a vidámparkban az óriáskerékről lenézve apró pontoknak tűnő emberekre - éreznél valamit, ha az egyik ilyen pötty örökre eltűnne?"
És ez egy nagyon komoly mondat. Tegnap óta ez jár a fejemben. Magyarázatot ad arra, hogy hogy tudnak néhányan lelkiismeretfurdalás nélkül emberéletekkel elszámolni magukban.
Orson Welles állítólag elnyerte az Angliai stáb tökéletes ellenszenvét kihívó viselkedésével. A film vége felé előforduló szennyvízcsatornában zajló jelenetek egy részéhez - legalábbis amiben ő szerepelt - Angliában kellett díszletet építeni, mert ő nem volt hajlandó az igaziba lemenni, ellentéttel például Cottennel vagy a stáb többi tagjával.
Érdekes együttműködés volt ez az amerikai David O Selznick és az angliai Korda Sándor között. Olyan jól sikerült a film, és emiatt valahogy annyira összevesztek - mindketten maguknak akarták elkönyvelni a sikert - hogy eredeti terveikkel ellentétben többet soha nem működtek együtt.
Robert Krasker operatőr Oscar díjat kapott a filmért, mellette a rendezőt és a vágót is jelölték a neves elismerésre.
