USA (Paramount) - 92 perc, ff. angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey, Adolph Zukor

Leo McCarey rendező vígjátékairól volt igazán híres. Stan és Pan párosát is ő fedezte föl, filmet is rendezett nekik, több forgatókönyvüket is ő írta. Dolgozott a Marx fivérekkel is. Ezzel a filmmel kapcsolatban viszonyt Orson Welles egyszer azt mondta, hogy ennél szomorúbb filmet még nem látott. Még a követ is sírásra fakasztaná - mondta. És való igaz! Holott senki nem hal meg, és a két főszereplő mindvégig szereti egymást. Mégis végtelenül szomorú, szép, de lassú film.

Az Élni Vágyó Asszonyhoz hasonlóan a húszas éveiben tobzódó világmegváltó fiataloknak ez a film talán még túlságosan keserű pirula ahhoz, hogy valamennyire át tudják érezni a mondanivalóját. Nekik még talán bele sem érdemes kezdeniük. Számukra időszerűbb lesz a lista következő filmje.

Az idős korról szól ugyanis, amikor az ember már segítségre szorul és a gyerekek, akiket oly boldogan szorítottak magukhoz kiskorukban, ekkorra már inkább teherként élik meg a korosodó szülők támogatását.

A minap egy 80 körüli, alapvetően életvidám úrral beszélgettem. Szerencsés, mert feleségével együtt boldogok, és nagyjából egészségesek. Elmesélte, hogy rengeteg barátjuk volt, és bár a telefonszámaik még mindig ott vannak a telefonjukban, már egyik számot sem veszi föl senki. Magukra maradtak. Hát így van ez.... mondta - aki megéri ezt a szép öregkort, annak sajnos el kell fogadni, hogy a barátok szép lassan eltávoznak, és helyettük a gyerekek és az unokák maradnak akik örömet tudnak csempészni az ember életébe.

A film párosa öregkorára pénzügyi bajba került. Az öregúr nem kap állást - ebben az életkorban ez sajnos nem is csoda. Nem tudják tovább fizetni a lakáshitelt, ki kell költözniük. Összehívják a családot. Öt gyerekükből négy tud eljönni, az ötödik a messzi Kaliforniában lakik. A gyerekek kötelességtudatból ímmel-ámmal segítenek, de mindkettejüket együtt egyikük sem tudja befogadni. Külön-külön kénytelenek egy-egy gyerekhez költözni az "átmeneti időre", amíg az öregúrnak sikerül állást találnia, amiről persze tudjuk, hogy nagy valószínűséggel soha nem fog bekövetkezni, de ezt senki nem meri kimondani.

A két öreg nagyon szereti egymást. Nem is maradt szinte semmi másuk. Csak önmaguk, egymásnak. Így borzasztó nehezen élik meg külön, más-más városban. Hiányoznak egymásnak. Ráadásul nagyon is érzik, hogy vendéglátóik terhére vannak. Az öregúr betegeskedik, így az orvos tanácsára a messze élő gyerekhez, Kaliforniába költözik, ahol megfelelő számára a klíma. De az a gyerek szintén csak egyiküket tudja befogadni. Az asszony pedig, érezve fölöslegességét, inkább az öregek otthonába költözik New Yorkban. Ahol van még egy - talán utolsó gyönyörű, közösen töltött délutánjuk, mely során ellátogatnak abba a szállodába, ahol nászútjukat töltötték. Egy gyönyörű estét töltenek itt kettesben. Ez az a része a filmnek, mely annyira megható, hogy ha valaki könnyek nélkül kibírja, annak valószínűleg nincs is lelke.

Nincs happy end, bár részben nyitottan ér véget a film, nem tudjuk meg, mi lett a két szimpatikus öreg végső sorsa. Zukor, a Paramount igazgató tulajdonosa próbálta rávenni McCarey-t valami pozitívabb kicsengésű befejezésre. Sikertelenül. Cserébe a rendező lejáró szerződése nem került megújításra. McCarey - akiről írtam a poszt elején, hogy elsősorban vidám filmjeiről volt ismert - talán azért ragaszkodott ennyire ehhez a borús befejezéshez, mert nem sokkal a film készítése előtt halt meg édesapja. Valószínűleg annyira a veszteség hatása alatt állt, hogy ezzel próbálta meg "kiadni magából" ezt az érzést.

Érdekesség, hogy a két öreget játszó színész messze nem volt olyan öreg, mint amilyen szerepet eljátszottak. A férfi - Victor Moore - 61 éves volt, amikor a 80 körüli urat játszotta, az idős hölgyet játszó Beulah Bondi viszont csak 49 volt, tehát mindketten a valós koruknál legalább 20 évvel idősebb karaktert játszottak. Kifejezetten hihetően.

McCarey egyébként legfontosabb filmjének tartotta ezt a művet. Amikor az ugyanebben az évben készült "Kár volt Hazudni" című filmért Oscart kapott 1938-ban legjobb rendezőként, akkor a köszönő beszédében, jelezte, hogy szerinte nem a megfelelő filmért kapta a díjat. Az ugyanis "csak" egy könnyed vígjáték... azzal is hamarosan találkozunk a listán.