Irán (Iráni Kultúrális Minisztérium), 100 perc, ff., fárszi

Rendező: Dariush Mehrjui

Producer: Dariush Mehrjui

Nehéz helyzetben vagyok amikor olyan filmekről kell írnom, amiben szinte semmi sem tetszik. Amikor olvastam, hogy Khomeini ajatollahnak annyira tetszett ez a film, hogy valószínűleg ennek köszönheti az iráni filmművészet, hogy életben maradhatott, már sejtettem, hogy valószínűleg nem leszünk barátok ezzel a filmmel, hiszen az iráni vallási vezetők és közöttem feltételezhetően nem sok szellemi kapcsolódási pont található.

Fontos megjegyezni, hogy ezt a filmet még a siita fundamentalisták által elűzött sah kulturális minisztériuma finanszírozta. Nekik viszont nem tetszett annyira a film, mint később Khomeininek. Legfőbb kifogásuk az volt a film ellen, hogy egy nagyon elmaradott, szegény iráni falut ábrázolt. Még úgyis, hogy a rendezőnek előírták a minisztériumból, hogy az omladozó, döngölt falú házakat szépen meszelje le kívülről, hogy ne mutassanak annyira rosszul....

A fenti képen egyébként a falu főtere látható, mely egyben ábrázolja a film számomra egyetlen izgalmas esztétikai élményét, nevezetesen a szabálytalanul düledező kis házak által körülvett medencét. Ehhez hasonló falu-főteret nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. 

Megérzésem azzal kapcsolatban, hogy az ajatollah rajongásában nem fogok osztozni, sajnos helytálló volt. Ettől függetlenül érdemes megjegyezni, hogy az iráni új hullám első filmjének is szokták tartani, és ez volt az első iráni film, mely komoly nemzetközi figyelmet vívott ki. 1971-ben ugyanis kicsempészték valahogy az országból (az amúgy otthon közben betiltott filmet), és bemutatták a Velencei Filmfesztiválon, ahol különdíjat kapott. 

A már említett kis faluban vagyunk, ahol egy Mashr Hassan nevű férfinak van egy tehene. Egészen pontosan övé a falu egyetlen tehene! Van egy felesége ugyan, de gyermeke nincsen. Ez talán megmagyarázhatja a tehén iránti csillapíthatatlan rajongását. Számomra azért mégis szánalmasan szürreális volt ez az ember-állat kapcsolat.

Hogy a rendező, Darius Mehrjui a végsőkig tolja ezt a szálat, amíg a férfi egy elintéznivaló miatt a városba kénytelen menni, addig a tehén minden előzmény nélkül meghal. 

A falu lakói - ismerve a férfi gyermeki rajongáshoz hasonlítható kötődését az elhullott állathoz, - úgy döntenek, hogy nem lehet elmondani neki az igazságot, amikor az hazajön a városból. Azt mondják neki, hogy a tehén megszökött...

És itt elkezdődik a férfi szánalmas és teljes megsemmisülése, szellemi leépülése... Azt ugyanis nem hiszi el, hogy a tehén megszökött, mivel az imádott tehenéről elképzelhetetlennek tartja, hogy az megszökhetett volna. Mi oka lett volna? - kérdezi...

Szép lassan teljesen megbolondul a férfi, végül már azt képzeli, hogy ő maga a tehén, és meg is eszi a jószágnak korábban kitett szénaadagot...

Hát mit mondjak... nem tudtam ezzel mit kezdeni... Próbáltam magyarázatot találni magára a témaválasztásra... és nem volt jobb ötletem, mint az iráni muszlim törvényekben keresni az okokat. Nem vagyok jó ismerőse ezeknek a szabályoknak, de ha jól sejtem, a férfi és nő közötti ilyen szoros szeretet ábrázolásánál igencsak meg lett volna kötve a rendező keze ezen szabályok által...Ölelkezést, csókolást szinte biztosan szigorú tilalom akadályozna. Annak viszont láthatóan semmi akadálya nem volt, hogy a férfi a tehenet ölelgesse, símogassa, és rajongja körül... Ha tehát határtalan szeretetet, rajongást akart megmutatni az alkotó, akkor ez egy lehetséges kiskapunak bizonyult...

گاو

Végezetül csak az érdekesség kedvéért, nézzük az eredeti fárszi címet! A perzsák is az arab abc-t használják, azzal a kiegészítéssel, hogy szükségük volt négy további betűre, amikkel olyan hangokat jelölnek, melyek hiányoznak az arabból. A szó első betűje pont egy ilyen: a گ [g], mely nincs az arab abc-ben. (Megjegyzem, jobbról balra kell olvasni a fárszit, akár csak az arabot vagy a hébert.) Azután jön egy ﺎ [a], majd végül egy ﻮ [v]. Így könnyen kiolvashatjuk, hogy a tehén farsziul: gav

Magyarország (Magyar Televízió), összesen 250 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

Bevallom, igencsak félve ültem neki ennek a sorozatnak, miután gyerekkorom másik nagy kedvence (A Tenkes kapitánya) újranézése után komoly csalódással álltam föl. Amaz felnőtt fejjel bizony unalmasnak és komolytalannak tűnt számomra. 

A Tüskevár viszont most ötvenévesen - ha lehet - még jobban tetszik, mint gyerekkoromban. Valószínűleg ebben súlyos szerepe van annak is, hogy bizony már abba a korba értem, amikor erős nosztalgiával tekintek vissza fiatalkoromra. Ez a történet pedig pont egy olyan korosztály (14) coming of age (kb. felnőtté válás) történetét mutatja be, amely életszakaszomba szívesen visszamennék akár csak néhány napra is.

A történet két központi gyerekalakja Tutajos és Bütyök. Előbbi egész nyarát a Kis-Balatonnál tölti rokonainál, barátja Bütyök pedig a nyár közepe felé csatlakozik hozzá. Itt hadd jegyezzem meg, hogy egyetlen igazán zavaró dolog volt ebben a sorozatban, amire semmilyen épkézláb magyarázatot nem találok: vajon miért kellett a 14 éves Bütyök hangját az akkor 37 éves (!) Petrik József hangjával helyettesíteni... (Akinek ez a név nem mond semmit, annak talán segít, hogy sok más mellett ő volt POM-POM hangja is. Sajnos már közel 30 éve nincs közöttünk) Petriknek nagyon izgalmas hangja volt, és tudott annyit játszani a hangjával, hogy nem volt egészen egyértelmű a turpisság, ennek ellenére ahányszor megszólalt Bütyök, mindig azonnal éreztem a disszonanciát.

A helyszín tehát a Kis-Balaton, mely egykor szerves egységet képezett a Balatonnal, de lecsapolások és egyéb tereprendezések miatt már csak mutatóban maradt belőle valami. Talán emiatt is történt, hogy nagyon keveset forgattak eredeti helyszínen: csupán a Sármelléki vasútállomást és a vasúti hidas jelenetek készültek ott. A mocsárvilágot - azaz a külső felvételek nagy részét - a Ráckevei-Duna-ágban találták meg a forgatás számára.

Íme néhány varázslatosan szép mai kép a valódi Kis-Balatonról.

Az eredeti, 1957-es Fekete István regénynek - és persze ennek a tv-sorozatnak - a címadója, az a bizonyos Tüskevár egy fiktív várrom, annyiban, hogy ezen a környéken igazából soha nem volt ilyen néven vár, csak Segesden, de az egy kicsit arrébb van. A fiúk az egyik epizódban ennek a várnak a romjait igyekeznek megkeresni, és ebből kerekedik talán az egyik legizgalmasabb kalandjuk.

A Kis-Balaton mocsárvilága, filmbeli nevén a "berek", mely hivatalosan a Nagy-Berek nevű kistály. A sorozat sikerének egyik fontos összetevője ez a különös hangulatú berek. Zártságával olyan nyugalmat áraszt, hogy őszintén irigykedtem Tutajosra és Bütyökre, amiért ezen a varázslatos tájon tölthették a nyári vakációt. Szúnyogokkal, kígyókkal, égető forrósággal együtt... Itt jegyzem meg, hogy a természet szép színei miatt talán érdemes lett volna elgondolkozni színes nyersanyag használatán is, de a 2019-ben gyönyörűen felújított fekete-fehér kópiára sem lehet tulajdonképpen egyetlen rossz szavunk sem...

Ahogy az ekkori tévéprodukcióktól (meg úgy általában minden filmes produkciótól) megszokhattuk, nem akárkik játsszák a főbb szerepeket: Zenthe Ferenc és Kiss Manyi játssza Tutajos nagybácsiját és nagynénijét... 

És utoljára hagytam a sorozatnak ama "összetevőjét" aki nélkül egészen biztosan nem az lenne a Tüskevár, ami végül lett. Aki számára olyan volt ez a szerep, mintha egyenesen neki írták volna. Akinek a jelenléte a képernyőn olyan nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, hogy szerintem nem én voltam az egyetlen, aki szívesen töltötte volna a nyarat egy ilyen felnőtt mellett: Ő volt Bánhidi László, és az általa alakított Matula bácsi.

Matula bácsi beszéde, életfilozófiája, és minden mozdulata kifogástalan. Nincs benne hiba! Mogorva, de csupa szív. Magázódik a gyerekekkel, ami egyébként abban a korszakban is nem volt olyan különösen szokatlan. (Édesanyám például sokáig felnőtten is magázta édesapját) Matula és a berekben álló kunyhója olyan népszerűségnek örvendett, hogy az emberek állítólag elindultak a Kis-Balaton környékét járva, hogy felkeressék a történetnek alapjául szolgáló - reményeik szerint valóban létező - Matula bácsit. A látogatók kedvéért építettek egy kis házat, amit kineveztek Matula-bácsi kunyhójának, de azért ez messze nem hasonlít a filmbeli "gunyhóra". A filmbelinek például van egy ablaka a bejárat mellett, ennek meg nincsen... és az arányai is egészen mások... na meg persze Matula bácsi kaliberű csőszt sem találtak benne az emberek... Őszintén szólva... ha már egy ilyen kis házikót emeltek a rajongók kedvéért, hát megcsinálhatták volna egy-az-egyben az eredetit is...

Talán igazságtalan lenne nem megemlíteni a film egy másik kedves - bár jóval kevésbé jelentős - figuráját: Kengyel tanár urat (Velenczei István), aki az első epizódban, még az iskolai jelenetekben szerepel viszonylag többet, majd időnként a berekben Tutajos képzeletében jelenik meg atyáskodóan: kedvenc mondatom tőle: "Örüljetek a fiatalságnak és a nyárnak!" Ennél jobb tanácsot én sem tudnék adni egy fiatalnak, még akkor sem, ha ma már tudom, hogy úgysem érti meg egyik sem a mögöttes tartalmat. Én sem értettem volna, hiszen egy fiatal számára a fiatalság gyakorlatilag egy örökkévalóság, és türelmetlenül várják amikor majd végre megöregszenek és azt csinálhatják amit akarnak, mert a felnőttek akkor majd már nem szólnak bele. 

Nos, a Tüskevár világában ezt a szabadságot már fiatalon megkapja a két barát, hiszen Matula bácsi semmibe nem szól bele... csak javaslatokat, jótanácsokat ad a fiúk számára, és rajtuk múlik, hogy megfogadják, vagy nem, és akkor majd saját hibájukból tanulnak.. Persze az öreg akkor is ott áll a háttérben óvva őket, amikor a fiúk úgy érzik, hogy éppen teljesen a maguk urai....

Önfeledt nyolcszor fél órát hozott nekem ez a sorozat, jól esett újra végignézni! Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy 2012-ben bemutatták a Tüskevár filmes remake-jét... Én magam nem láttam, de nem nagyon tudom indokolni, hogy mi szükség lehetett erre a remake-re... szerintem boritékolható volt, hogy nem lesz jó. Hiába imádom Kovács Lajost... Matula bácsi az Bánhidi László és kész.... Ha már mindenképpen hozzá kellett nyúlni a berekhez, akkor indokoltabbnak láttam volna a regény folytatását, a Téli Berek-et megfilmesíteni. Ahhoz még senki nem nyúlt hozzá, a gyönyörű érintetlen téli táj pedig nagyon sok lehetőséget hordozna a szép lefilmezésre...

Magyarország (MAFILM 1. Stúdió), 98 erc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

"A Hideg Napok a nemzeti önvizsgálaté volt, a Falak a nemzedéki önvizsgálaté." - mondta a film készítésekor Kovács András, a film rendezője. És itt a rendező egyben szerző is, hiszen ez tipikusan az a film, melyet "szerzői film"-ként szokás aposztrofálni.

Nem - vagy nem csak - elmondani akart valamit ezúttal a "szerző", hanem vitát generálni. A korabeli vetítések után ugyanis rendszeresen ankétokat szerveztek, a közönség bevonásával keresték az alkotás által feltett kérdésekre a válaszokat. Nem véletlen, hogy "kérdező film"-eknek hívták az ekkoriban hasonló szándékkal létrejövő alkotásokat.

A film részben Budapesten, részben Párizsban játszódik, és volt olyan ügyes Kovács, hogy valahogy el tudta intézni, hogy a Párizsi jeleneteket valóban Párizsban is forgassák. Ráadásul francia színészeket is kapott Gábor Miklós mellé, aki egy francia kiküldetésben lévő középvezetőt játszott, Benkő Bélát. 

Érdekesség, hogy a két francia színész Philippe March és Bernadette Lafont egy '56-os disszidenst és annak francia feleségét játsszák. Itt bizony feladta nekem a találós kérdést a stáb, hogy egy bő tíz éve kinn élő magyar disszidenst (mai szóval emigránst) miért kell francia színésszel játszatni (és emiatt persze magyarra szinkronizálni)...??? Nem találtam rá választ... 

De már önmagában arra is felkaptam a fejemet, hogy '67-ben lehetett a filmnek olyan pozitív (vagy legalábbis semleges) szereplője, aki '56-ban hagyta el Magyarországot. Emlékeim szerint nem szerette a rendszer a disszidenseket...

Nos a film által felvetett probléma igen egyszerű, de ahhoz, hogy tényleg megértsük a dilemmát, kicsit értenünk kell a korabeli gondolkodásmódot. Legalábbis azt az eszményt, amit az akkori politikacsinálók idealizmusában létezett... 

Ambrus László mérnök (Latinovits Zoltán) egy vita hevében megséri a vállalat igazgatóját Ferenczi-t (Mensáros László), miután amaz felelősségre akarja vonni a mérnököt, aki külföldi megrendelőknek elmesél bizonyos gyártási hibákat. Mai fejjel gondolkozva nyilvánvaló, hogy egyetlen munkahelyen sem tolerálnák, ha az adott cég dolgozója belső titkokat árul el az üzletfeleknek, ezért kicsit szocialista moralizáló üzemmódba kell kapcsolnunk az agyunkat, hogy megértsük a dilemmát: Az igazgató, aki szinte arisztokratilus felsőbbség-tudattal próbálja megtorolni alárendeltjének fegyelmezettségét, egy olyan kisembert büntetne, aki tulajdonképpen az igazság kimondása mellett kardoskodik. (Az, hogy az igazság kimondása saját cégének okoz kárt, az úgy látszik, hogy a szocialista morál szempontjából  csak kis jelentőséggel bír).

Fegyelmi eljárás következik, melynek kimenetele szinte boritékolhato...

Amint említettem, a film párhuzamos szála Párizsban játszódik. Benkő Béla műszaki vezető (Gábor Miklós), egyben Ambrus közvetlen főnöke,  egy külföldi tárgyalásból hazafelé Párizsban reked. Ott értesül az "Ambrus-ügy"-ről. Hogy kitöltse azt a pár napot, amit párizsban "kénytelen" eltölteni, felkeresi egy régi barátját, aki '56-ban disszidált Franciaországba, és a vele töltött időt - ahelyett, hogy a Moulin Rouge-ban szórakozna, vagy teszem azt a Mont Marte-on andalogna - az otthoni fegyelmi ügy barátjával történő megvitatára fordítja... Mint kiderül, az ügyben perdöntő jelentősége lesz, hogy a középvezető kinek a pártjára áll...

Benkő mellesleg megismerkedik barátjának francia feleségével is, akiről megtudjuk, hogy kemény maoista nézetei vannak. Érdekes helyzet, hiszen a Mao-féle kommunizmusa - tudomásom szerint - már '67-ben is ciki volt Magyarországon. Mondjuk inkább úgy , hogy a ruszkik és a kínaiak nem voltak túl jó viszonyban, hiába álltak a barikádnak ugyanazon az oldalán... mi viszont (hivatalosan) határozottan a ruszkik oldalán voltunk, úgyhogy Mao-t nem kellett különösebben szeretni itthon. Nem is láttam egy Mao plakátot vagy szobrot sehol sem. A Franciák, akik nyilván csak távolból csodálták a talán egzotikusnak tűnő Mao-t, és akiknek a kínai "kultúrális forradalomról" csak valami erősen torz elképzelésük lehetett, csodálták a véreskezű diktátort... itt megjegyzendő, hogy a film készítését csak hónapokkal követő '68-as párizsi diáklázadások eszmeisége sok rokonságot mutat a maoizmussal. A franciák állítólag viszonylag pontosan tisztában voltak a szovjet elnyomó rendszer rémtetteivel, de a távolabb eső Kínát még a tiszta kommunizmus mintájának tekintették. Naná, a hírek onnét lassabban érkeztek, nem volt internet, a kínai komcsi-marketing úgy látszik simán beszippantotta a fiatal nyugati értelmiséget...

De térjünk vissza filmünk témájához...

Szinte minden egyes jelenet egy vita az "ügy" valamilyen érintettjei között. Cselekmény - a szó szoros értelmében - szinte nincs is...

Talán még érdemes annyit megjegyezni, hogy nem csak a párizsi diáklázadások előtt vagyunk néhány hónappal, hanem az "új gazdasági mechanizmus" 1968 január 1-i bevezetése kapujában is állunk éppen. Ennek a nagyon fontos reformnak gyakorlatilag az lett volna a lényege, hogy hasonlóan a mai (!) Kínához, a gazdaságot - a lehetőségek szerint - kissé liberalizálják, elmozdítják a kapitalizmus felé, hogy az jobban üzemelhessen, szemben a tervgazdálkodás totális kudarcával... Ahogy látjuk a mai Kína esetében ez nagyon is életképes forma. Hiszen a kapitalizmusból átvesznek mindent, ami működőképes, viszont nem kell vacakolni a demokrácia nyűgével... Nem kell négyéves ciklusokban gondolkozni, hiszen az egy pártot úgysem lehet leváltani. (A pártvezetőt mondjuk igen, bár mostanában úgy néz ki, hogy már azt sem)

A pechünk az volt, hogy Csehszlovákiábal szintén valami nagyon hasonlóval kísérleteztek. Igen ám, de ott magát a rendszert is elindították a reform útján: "emberarcú szocializmus" volt a jelszó... és a teljesen szabad vita helyenként magát a szocializmus szükségességét is megkérdőjelezhetővé tette. Na, ezt a ruszkik már nem engedték, és '68-ban tankokkal (köztük magyar tankokkal) tettek pontot a vita végére. Minden reformot eltöröltek, és ennek a lesújtó ökölnek lett az áldozata a mi gazdasági mechanizmusunk is.. 

A filmben a viták során többször is szóba kerülő "új gazdasági mechanizmus"-nak, akkor még senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa a következő évben...

Nem gondolva igazán bele abba, hogy ez a '68-at megelőző rövid időszak milyen igéretesen szabadnak tűnhetett akkoriban, egészen megdöbbentő mondatokat hallottam a filmben.

Arra még csak felkaptam a fejemet, amikor az egyik szereplő így szólt: 

"Isten megteremtett minket, legyünk ezért neki hálásak"

Isten?! Ez nem egy olyan mondat, ami kifejezetten illeszkedik az akkori rendszer szellemiségébe... ugyan az egyházakat egyáltalán nem tiltották be, azért ez a mondat mégsem feltétlenül volt politikailag korrekt akkoriban...

Na de akkor már egészen megdöbbentem, amikor Párizsban a disszidens így érvel a kint rekedt műszakvezetőnek:

"Próbáld meg elérni, hogy (Ambrus) kijöhessen 1-2 évre. Abban a mozdulatlanságban, ami otthon van, Laci megfullad! Mozgásra, szabad levegőre van szüksége ahol nem gyanús, nem bűn az, ha valakinek önálló gondolatai vannak!"

Szóval '67-ben ki lehetett mondani, hogy Magyarországon nincs szabad levegő? Fullasztó a mozdulatlanság? Még akkor is, ha ez egy disszidens szájából hangzik el... visszagondolva ez igencsak merésznek tűnik...

Az alábbi képen balra Kovács András a film rendezője.

1968 októberében ez a film azért még megnyerte a Filmszemle fődíját.... pedig akkor már két hónappal a csehszlovákiai bevonulás után voltunk, lehetett sejteni, hogy a film által pedzegetett szabadságból egyhamar nem lesz semmi... 

Magyarország (Magyar Televízió), 87 perc, színes, magyar

Rendező: Zsurzs Éva

Mintha a Várkonyi rendezte Jókai-filmek és a Tenkes kapitánya szerelemgyereke lenne ez az alkotás... Gyerekkoromban tetszettek a fentiek, de ma újranézve őket, szinte minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Ez hatványozottan igaz volt erre a filmre is, azzal a különbséggel, hogy gyerekkoromban ez a film valahogy elkerült engem, így most kellett szembesülnöm vele először. (A Tenkes kapitányáért amúgy kifejezetten rajongtam gyerekkoromban)

Legnagyobb meglepetésemre a korabeli sajtó sem bánt kesztyűs kézzel ezzel a tévéfilmmel, pedig mielőtt olvastam volna a következő Filmvilágos kritikát, meg voltam győződve róla, hogy az eltelt 56 év öregítette meg a filmet annyira, hogy nem sok örömöt találtam megtekintésében. A kritika azonban odáig megy, hogy nem tudja eldönteni, hogy a Jókai-filmek romantikáját utánozni próbálja-e a film, vagy inkább parodizálni. Semmiképpen nem mondható tehát, hogy finomkodott volna a kritikus, ettől függetlenül attól tartok, hogy nem paródia akart lenni. Egyszerűen arról van szó, hogy ez egy tévéfilm. És bár a rendszerváltás előtt általánosságban elmondható, hogy sokkal színvonalasabb tévéfilmeket készítettek a mostaniaknál, a tévéfilmek költségvetése azért mégiscsak elmaradt a Várkonyi-filmek különben is kimagasló költségvetésétől. 

Értéktelen kommersznek minősítette az említett kritikus a filmet (ezzel sem tudok vitatkozni), megjegyezve, hogy az értékes kommersznek igencsak meglenne a helye a filmkínálatban, eglsz pontosan úgy fogalmaz, hogy "a konfekció-ruhát is tisztességesen kell szabni!". 

 A 16. században vagyunk, a 150 éves török hódoltság idejében, a Balatontól délre. Oglu, aki Törökkopány agája (ő tehát a "koppányi aga" a címben) párbajban megöli a Benkő Gyula által játszott Babocsi Gáspárt. Nekem már önmagában fura látni, ahogy egy aga kiáll egy magyar uraság ellen szabályos kardpárbajra... Ne már...! Tisztelem Fekete Istvánt (a film alapját képező regény íróját), de ez nekem nagyon meredek...(ha tévednék, nyugodtan javítson ki hozzáértő történész) nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy nyakunkon ülő aga leereszkedjen, és a magyar uraság párbaj-szabályai szerint döntsön el egy vitát... Ezt ugyanúgy nem tudom elképzelni, mint hogy mondjuk a szovjet megszállás alatt valaki feljelent egy szovjet katonai vezetőt és az mondjuk aláveti magát a magyar igazságszolgáltatásnak. Mindkettő teljesen nonszensz... De ezen lépünk túl...

Folytatva az elkezdett történetet: A párbajban elhalálozott Babocsai Gáspár fia, László - akit az őt alakító Benkő Gyula fia, Benkő Péter játszott (az alábbi képen középen, lovon) - kihívja a győztes agát egy évvel későbbre ugyancsak kard általi párbajra... Itt végleg engedjük el, hogy bármi realitást követeljünk a filmtől illetve a történettől. Lászlót eddig anyja próbálta eltanácsolni a kardforgatástól (és általában minden erőszakos dologtól), de az elkövetkező évet mégis arra szánja László, hogy elsajátítsa a vívás minden csínját-bínját.... Nem hiába! A revans összecsapáson meg is öli Oglut.

A haldokló agának még van annyi lélekjelenléte, hogy mindenét (beleértve lányát és minden kincsét) Lászlóra hagyja. (Itt már csak úsztam az árral...)... Nem akarok ennél mélyebben belemenni az amúgy is igen erőltettett történetbe. A lényeg, hogy megjelennek kapzsi vallon zsoldosok is, akiknek természetesen a kincsre fáj a foguk. Lászlo mind Dusmátát (az elhunyt aga lányát) mind a kincset próbálja védelmezni. Hogy ez mennyire sikerül, azt megtudja, aki megnézi a filmet!

Ahogy az ekkoriban megszokott volt, a film sok neves színészt felvonultatott: Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Bodrogi Gyula... hogy csak a legismertebbeket említsem...

Amint a lenti újságcikk címében is olvasható, ez volt az első színes magyar tévéfilm. Éppen ezért furcsa, hogy a film bemutatója igazából moziban volt! Ennek magyaráztata végülis kézenfekvő. Bár fura és ekkoriban már szokatlan volt moziban a 4:3-as képarány (pedig a mozi hőskorában ez volt a standard!), viszont színes tévéadás ekkoriban még nem volt Magyarországon. Így tehát az a furcsa helyzet jött volna létre, hogy drága színes nyersanyaggal elkészítettek egy színes tévéfilmet, amit az említett okokból mindenki csak fekete-fehérben láthatott volna. Maga a színes tévéadás csak 1969 áprilisában volt először (ezt még meg lehetett volna várni a bemutatóval), de az Orion gyár első színes tévétjét (Colorion) meglehetősen drágán árulták, csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak. 1974-től volt csak kapható az első megfizethető árú tévé Magyarországon. De ebben az évben is csak 50.000 család büszkélkedhetett színes tévével. Emlékeim szerint nekünk is csak néhány évvel később - valamikor a hetvenes évek vége felé - került a nappalinkba egy színes készülék.  1967-ben tehát még "filmszínház"-beli bemutató kellett ahhoz, hogy egy tévéfilmet színesben láthasson a közönség.

Magyarország (MAFILM - Stúdió I.), 106 perc, ff./színes, magyar

Rendező: Révész György

A mai Thália Színház (Nagymező utca 22-24.) épületében 1949-ben alapították meg az Ifjúsági Színházat, és 1952-ben hozzácsatolták kamaraszínházként a Paulay Ede u. 35. alatti Úttörő Színházat.. 1954-től Petőfi Színházzá és Jókai Színházzá keresztelték át a két műintézményt, fokozatosan megszüntetve azok ifjúsági jellegét. Az évtized vége felé a Petőfi főleg külföldi darabokat játszott, az annak kamara színházaként funkcionáló Jókai Színház pedig inkább magyarokat. (Remélem, eddig követhető volt...)

1960-ban a meglevő közös tárulat átkerült az addig kamaraként funkcionáló Jókaiba, és az új Petőfi egy teljesen modern koncepció alapján újjá szerveződött egy progresszív triumvirátus szellemi vezetése alatt:

Ungvári Tamás volt a vezető dramaturg, Szinetár Miklós a művészeti vezető, és Petrovics Emil a zenei vezető. Valami teljesen új típusú színház megvalósítását tűzték ki célul. Úgy sejtem, hogy ez az álom nem teljesen bontakozott ki, mivel 1962-ben Szinetárt már áthelyezték a Magyar Televízióhoz, és maga a Petőfi Színház pedig meg is szűnt 1964-ben. (A Nemzeti Színház működött itt két éven keresztül) Elég kusza sorsa volt tehát ennek a sínháznak, de most térjünk vissza az 1960-ban alapított progresszív Petőfi Színházhoz...

Olyan zenés színházat akart a fenti triumvirátus itt létrehozni, mely valami teljesen más, mint amit az utca túloldalán álló Operettszínház kínált (és többé kevésbé kínál ma is). Első bemutatójuk a Koldusopera volt, melyet tudomásom szerint korábban nem mutattak be Magyarországon. Közben azonban már egy saját zenés darab megvalósításán dolgoztak: a színház megbízásából Hubay Miklós író, Ránki György zeneszerző és Vas István költő megalkotta az Egy szerelem három éjszakája című musicalt. (A színházi előadás zenekarát Petrovics vezényelte)

Egészen pontosan musical tragedy-nek, azaz zenés drámának hívták az előadást, ahogy a zenei anyagból készült lemez borítóján is olvasható. (A hanglemezen Gábor Miklós narrációjával ültették történetbe az elhangzó dalokat). Ezt a darabot egyébként szokás az első magyar musicalnek nevezni. Jómagam bizonytalan vagyok az operett és a musical műfaji elhatárolásával kapcsolatban: véleményem szerint a tizenkilencedik század közepétől a huszadik százas első harmadáig írott könnyedebb dalműveket Európában operettnek hívták, Amerikában musicalnek. Később már Európában is musicalnek hívták az ezután írott hasonló műveket... (Ezzel nyilván az egészet a végletekig leegyszerűsítem, és sokan biztoss nem értenek velem egyet...) Ennyi, és nem sokkal több a különbség. Az más kérdés, hogy a zenei fejlődésben - mint általában a modernizációban - Amerika gyorsabban haladt, így náluk már jazz és egyéb könnyűzenei alapokra épültek a huszadik századi musicalek, amikor nálunk még ez messze nem volt divat. 

Vas Istvánról, a dalok/versek írójáról köztudott volt, hogy nagyon jó, vagy talán a legjobb barátja volt Radnóti Miklósnak. Vas túlélte a munkaszolgálatot, Radnóti sajnos nem. A történet központi figurája, Bálint (Tóth Benedek) valószínűleg kettejük személyiségéből lett összegyúrva. De azt mindenképpen megjegyezném, hogy Bálint alakja egyáltalán nem konkrétan Radnótit személyesíti meg, ahogy hibásan feltételezni láttam néhány helyen.

A második világháború vége felé járunk. Bálint katonai behívót kap. A részletekből nem derül ki pontosan, hogy munkaszolgálatról vagy sorkatonai behívóról van szó. Sárga csillag senkin nem látható a vagonban, és egyáltalán a filmben nem kerül elő a holocauszt. Kicsit el is vonatkoztat a történet a konkrét eseményektől, bármelyik háború bármelyik országában előfordulhat, hogy valakit behívnak katonai szolgálatra, annak akarata ellenére... a körülményekből, ahogy szállítják őket viszont akár arra is következtethetünk, hogy munkaszolgálatra viszik őket. Azért nem érdemel sok nyomozást a dolog, mert a történet szempontjából túl nagy jelentősége nincsen. Bálint a behívón szereplő napon végül megszökik a bevonulás elöl, három napig bujkál szerelmével, és másokkal, míg végül nem tudja elkerülni végzetét... Erről az utolsó három - bújkálva szabad, szerelmes - napról/és éjszakáról szól a történet.

Bálint szerelmét, Júliát a gyönyörű és érzékeny Venczel Vera játssza.

A történet több idősíkban játszódik, ami még nem tenné önmagában követhetetlenné a filmet, főleg, mivel a rendező segíti az időbeli orientációt azzal, hogy a jelenben - azaz a bevonult katonákat szállító vagonban - játszódó részek fekete-fehérek, a többi viszont színes. Menet közben rádöbbentem, hogy valószínűleg nem is az idősíkokat akarta megkülönböztetni a rendező a fekete fehér nyersanyag használatával, hanem talán a színek elvesztése a szabadság elvesztésének allegóriája volt... ugyanis miután találat éri a vonatot, és a történet visszatér Budapestre, már újra színesben látunk mindent, mint a korábbi jelenetekben...

A film színessel nyit, ugyanazzal a három karakterrel ("a három királyok"), akikkel majd zárni is fog... Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán és Darvas Iván játssza azt a három katonát, akik végigbohóckodják a frontot. Saját bevallásuk szerint egy gránát "megnyomta" őket, attól bolondok... cserébe mindent túlélnek. Bálint, aki a végzetes vagonban megismerkedik velük, rájuk bízza utolsó versét, hogy ők - mivel mindent túlélnek - vigyék azt haza, és mondják el azt otthon őrá váró szerelmének. A "három királyok" természetesen teljesítik is Bálint kívánságát, legalábbis amennyire tőlük telik...

Ahogy írtam, nem az idősíkok váltogatása miatt volt számomra nagyon nehezen, - néha egyáltalán nem - követhető a történet, hanem azért, mert szinte lázálomszerűen keverednek benne valós szálak fantáziákkal, szimbolikus mozzanatokkal. És nem nagyon kapunk kulcsot azzal kapcsolatban, hogy mikor mit látunk ezek közül... Ezért bevallom, én sokszor elvesztem menet közben... és ez bevallom zavart a film élvezetében. (Bevallom, ugyanez a problémám volt a Pesti Színházban most futó színpadra vitellel is)

Nem is kezdem sorolni, hogy mennyi színészlegendát látunk a filmben, mert akiket véletlenül kihagynék, azok is ugyanolyan hatalmas nevek lennének, mint a többiek... Érdekességként inkább megemlítek valakit, aki nem színész, mégis meghökkenve fedeztem fel egy statiszta szerepben: Szörényi Levente látható az egyik énekes jelenetben.

Ha már a dalokról esik szó: majdnem mindenhol úgy emlegetik a darabot/filmet, hogy tele van "fülbemászó dalokkal"... Nos... ez valószínűleg ízlés kérdése, de nekem nem nagyon másztak a fülembe ezek a dalok, kivéve egyet, az viszont nagyon is! Gramofonról szólva szűrődik ki valamelyik lakásból egy esti jelenetben: Isten veled, Budapest, te édes! Ez valóban gyönyörű, van benne valami igen félelmetes, bizarr szépség. Benne van az a fájdalom, hogy úgy köszönünk el otthonunktól, hogy tudjuk, soha nem térhetünk vissza...

Ez a dal viszont pont nem a progresszívek közül való. Tulajdonképpen ez az egyetlen dal, melyet a Petőfi színházzal szemben, az Operettszínházban is előadhatnának úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy nem egy hagyományos operettet hallgat.

Végezetül egy kérdés a kedves olvasóhoz. Valaki tudja esetleg, hogy a filmben (és az alábbi képen) látható tér (ahol Bálint valójában lakik) egy valóban létező tér-e, vagy esetleg a filmhez építették díszletnek? Annyira brutálisan embertelen hangulata van, hogy nem tudom elképzelni, hogy ilyen tér létezzen ma, de ha igen, akkor szívesen felkeresném, hogy szembesüljek annak valós nyomasztó voltával. Egyébként ilyen teret legfeljebb az ötvenes-hatvanas években tudok Budapesten lakóövezetben elképzelni, de még akkor is inkább valamilyen börtön vagy gyárépületet sejtet, mint lakóépületet... (Mekkorát tévedtem! - Köszönöm a megfejtést Kaszabának!)

Csehszlovákia (Barrandov), 92 perc, ff., cseh

Rendező: Jiří Menzel

Producer: Zdenek Oves

Az 1001-es lista első cseh új hullámos filmjénél rögtön megjegyzem, hogy akárcsak a francia új hullámnál, itt sem arról van szó, hogy valami egységes új stílus alakult volna ki. Egyszerűen előlépett egy új generáció, mely gyökeresen máshogy, más felfogással dolgozott, mint az őket megelőzők.

Csehszlovákiában a hatvanas évek első fele a reformok jegyében telt, és ez kedvezett a (közel) cenzúramentes filmkészítésnek. Mielőtt 1968-ban a ruszkik (és velük szégyen-szemre mi is) tankjainkkal bevonultunk, virágozni kezdett a filmművészet, amire a a világ közvéleménye is felkapta a fejét. E film esetében egy Oscar-díj is járt ennek elismeréséül! (Legjobb küldöldi filmként)

Jiří Menzel első nagyjátékfilmének forgatókönyvét Bohumil Hrabal első könyve alapján - az íróval szorosan együttműködve - írta.

A film túlnyomó része egy poros kis Prága melletti vasútállomáson zajlik. A kisváros nevét azért érdemes megemlíteni (Lodenice), mert egy valódi, ma is működő állomás látható a filmben. Aki tehát adózni szeretne a film emlékének, akár meg is látogathatja a helyszínt, sőt ahogy a fenti képeken látható, még egy múzeumot is működtetnek a film rajongói számára.

Nagyon kedves kis film ez, még azzal együtt is, hogy a második világháború utolsó telében járunk. A film vége felé egész komoly szerep jut a náciknak, mégis azt mondanám, hogy ez nem egy háborús film, sokkal inkább éreztem a felnőtté válás (coming of age) egyik szépen sikerült ábrázolásának.

A film központi figurája Milos, aki szemünk  láttára szerel fel mint a vasútállomás újdonsült forgalmistája. Nem akármilyen élmény egy fiatalember számára, amikor először öltheti magára az egyenruhát. Hamar szerelembe is esik Másával a kalauzlánnyal. Milos férfivé válásának legkomolyabb akadálya, hogy első adandó alkalommal, amikor Másával közelebbi kapcsolatba kerülhetne, sajnos felsül az ágyban. Ezt leplezendő - jobb ötlet híján - úgy csinál, mintha ő nem akarná a dolgot, és az így keletkező félreértés bizony majdnem végzetessé válik a fiú életében. 

Amellett, hogy a felnőtté válás rögös útját követjük, természetesen megismerkedünk az állomás többi dolgozójával is. A kövér állomásfőnök például leginkább galambjaival foglalkozik, és persze irigykedve útálkozik, amikor kollégái szép és fiatal nőkkel töltik munkaidejük egy részét...

Kedvencem mindenképpen az alábbi képen is látható szemüveges Hubička volt (a magyarban átnevezték Tapicskára), aki rutinosan vitte ágyba az állomáson unatközó fiatal hölgyeket.

Neki köszönhető a film talán leginkább ikonikus jelenete is, ama bizonyos pecsételős, melyben a nemi hormonoktól magát visszafogni nem tudó távírász lány combját és fenekét pecsételi tele Hubička... A jelenet báját az okozza, hogy erotikája mellett még kedvesen vicces is. És akkor még nem beszéltünk kettejük rövid románcának utóéletéről, mely további vicces pillanatokat okoz a nézőnek.

Valószínűleg nem szánták viccesnek, nekem mégis nagyon humorosan hatott, amikor a nácikkal kollaboráló tanácsos időnként megjelent az állomáson, mindig egy Tatra 15/52-es modellel érkezett.

Ennek a gépkocsinak az volt a különlegessége, hogy sínen közlekedett! Amolyan fából vaskarika módjára. Direkt utánanéztem: ez a modell kifejezetten vasúti közlekedésre készült, olyan kerekei vannak, ami csak erre teszi alkalmassá. Összesen 58 példány készült belőle. Nem pontosan értem, hogy mi indokolja egy ilyen jármű létrehozását. A vasút lényege, hogy egy - alapvetően minden más szárazföldi járműnél nagyobb méretű - szerelvény a kötött pálya előnyeit hasznáva akadálymentesen közlekedhessen. Az autónak viszont nincsen szüksége ezekre az előnyökre, ezért nem nagyon találok indokot arra, hogy miért kényszerítjük erre a kötött pályára... Valószínűleg ez magyarázza, hogy ez a modell ilyen limitált példányszámban készült, és azóta sem láttam még ilyet vasúti síneken száguldozni. Egy kedves hozzáértő olvasó rávilágított, hogy milyen butaságokat írtam erről a járgányról. Aki az én sületlenségeim helyett komolyabb információt szeretne olvasni, annak javaslom, hogy a komment szekcióban keresgéljen, tényleg sok érdekes dolog van benne!

A film humora nem harsány, talán éppen emiatt olyan szerethető.. emellett valószínűsítem, hogy jónéhány fiatal, aki Milossal egy cipőben járt, ebből a filmből tanúlta meg, hogy az ejaculacio praecox (korai magömlés) kezelésére a legjobb, ha szex közben a focira gondol az ember, illetve mindenesetre javasolt az is, hogy az első  szexuális tapasztalatot egy nála idősebb, rutinosabb hölgytől szerezze az ifjú férfi....