1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz

173. Gyilkosság a Gyönyöröm (Murder, My Sweet) - 1944

2018. február 23. 14:46 - moodPedro

postermv5bmzzmy2mzzmytngm2my00mmfllthjmwytmtg4ntazn2nlnjewxkeyxkfqcgdeqxvymjuxode0mdy_v1.jpgUSA (RKO), 95 perc, ff. angol

Rendező:Edward Dmytryk

Producer: Sid Rogell, Adrian Scott

A Gyilkos Vagyok után íme azonnal egy másik jelentős film noir. A forgatókönyv alapjául szolgáló regényt érdekes módon az a Raymond Chandler írta, aki az előbb említett Gyilkos Vagyok készítésekor a forgatókönyv írásában segédkezett. 

A film főszereplője ezúttal egy magándetektív (tipikus noir-os sablon), név szerint Philip Marlowe. A névnek itt azért van jelentősége, mert hasonló visszatérő karakter lett, mint mondjuk James Bond. Sok színész alakította az évek során (többek között Humphrey Bogart is), és annyira népszerűvé vált, hogy Raymond Chandler korai detektív regényeit újra kiadták úgy, hogy a főszereplő nevét simán átírták Philip Marlowe-ra, hogy jobban eladható legyen a könyv.

Mint általában a noir-os detektívek, Marlowe is rideg, cinikus, már-már romlott a felszínen. Belül azonban romlatlan erkölcsiséggel rendelkezik, melyet még a femme fatale-ok sem tudnak igazán feltörni. Persze egy könnyed kalandnak soha nem mondana nemet, de gyilkosságra például soha nem tudná egy nő sem rávenni őt úgy, mint a Gyilkos Vagyok főhősét. Két további Marlowe film is szerepel még a listán.

Nézzük, ki is alakítja ez esetben Philip Marlowe-t: Dick Powell. Ismerős volt a név, de akárhogy járattam az agyamat, nem tudtam hova tenni. És azt sem értettem, hogy miért úgy reklámozták a filmet, hogy "Ismerjük meg az új Dick Powell-t"? Mitől új???

Aztán utánanéztem, és leesett: a 30-as évek Warner musical-jeiben láttam énekelgetni. Akkor még húszas éveinek végén járt, szép hangja volt, de amúgy ő volt a lehető legjelentéktelenebb karakter az általam amúgy nagyon kedvelt Busbey Berkeley által koreografált filmekben. (Rivaldafény Parádé, 42. Utca foglyai) - itt viszont tényleg mintha kicserélték volna. Olyan jól hozza a karaktert, szinte rá sem lehet ismerni.

A filmet első körben a regény eredeti címével küldték moziba: Farewell My Lovely - Kedvesem, Isten Veled. A nézők látva Dick Powell nevét azt hitték, hogy valami újabb musicalről van szó, nem tolongtak a kasszánál. A marketingesek gyorsan csavartak egyet a dolgon, és Murder My Sweet néven kezdték vetíteni. Mint a fenti lobby card-okon is látszik, kihangsúlyozták, hogy itt nem a megszokott Dick Powell-t fogják látni a nézők... így viszont már izgalmasnak tűnt.mv5bogvioda5mwutzdqzmi00mju1lwfimgetmwmzodfizgq5zdy0xkeyxkfqcgdeqxvymtk2mzi2ng_v1.jpg

Annyira kezd bekebelezni a noir-ok hangulata, hogy nem tudom eldönteni, habzsoljam-e be gyorsan ezt a korszakot, vagy lassítsak egy kicsit, hogy tovább tartson?

Ez esetben nem is annyira a történet (számomra kicsit zavaros és erőltetett) vagy a színészi játék tetszett (bár különösebb panaszra nincs okom, korrekt munka volt), hanem a képi világ, mely a kiváló Gyilkos Vagyok-hoz képest is sok újdonságot tartogatott. 

Először is itt vannak a gyönyörű neonfények, melyek ebben a fekete (noir) világban fényükkel egy nem létező, izgalmas világot teremtenek. Ráadásul rögtön a film elején olyan ötletes és meglepő vizuális effektet kreálnak a neon villózásával, amitől teljesen elámultam. De a kreatív képi megoldások tobzódnak a teljes film alatt. A főszereplő akarata ellenére történő bedrogozását illusztrálandó  például egy olyan hallucinációs jelenetsort kreáltak, ami elképesztő.

mv5bmjm2ndkxyjmtmtrizs00ywu0lwe2mzutnwm5ytm3ztq0n2i5xkeyxkfqcgdeqxvymtk2mzi2ng_v1_sy1000_cr0_0_1319_1000_al.jpgMár az első képkocka is izgalmas. Egy rendőrségi kihallgatásba csöppenünk bele, ám érdekes szögből, felülről tekintünk rá a szobára, és közben még nagyban mennek a kezdő feliratok. A továbbiakban látjuk a bekötött szemű gyanúsított rendőri vallomását. Nem szokványos dolog így kihallgatni egy embert, és a film végéig kell várnunk a magyarázatra. A Gyilkos Vagyok-hoz hasonlóan ez is keretes, hiszen itt is egy hosszú flashback (filmes visszatekintés) a film nagy része, aminek a végén ugyanide, a kihallgatószobába térünk vissza.mv5bmjizodc5odazml5bml5banbnxkftztcwmdm1ndqynw_v1_sy1000_cr0_0_1307_1000_al.jpgPhilip Marlowe két megbízást is kap a visszatekintés során, és a történet erőltetettségét illusztrálja, hogy a két teljesen független megbízásról kiderül, hogy nagyon is összefüggnek. És ez csak a véletlenek sorának egyik eleme. A noir egy varázslatos fantáziavilág, melynek sajátos törvényei vannak. De ez esetben nekem a fordulatok helyenként túl mesterkéltek voltak.

Itt is van hangulatos narráció, van femme fatale, nem is lenne igazi noir, ha nem lenne. Sőt, tulajdonképpen kettő is van: egy barna (Anne Shirley) és egy szőke (Claire Trevor), hogy össze ne keverjük őket. Mindkettőt láttam már: Claire Trevor a Hatosfogatban, Anne Shirley pedig a Stella Dallasban szerepelt. Shirleyvel kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy 26 éves volt ekkoriban, és ez volt az utolsó filmje. Nem azért, mert történt vele valami, - 75 éves koráig élt - egész egyszerűen azért nem volt több filmje, mert nem szeretett színészkedni. Ilyen is van...

Mint írtam, a képi világ lehengerlő volt. Azonban hiányérzetem is van. Míg a Gyilkos Vagyok című film erkölcsileg elítélhető szereplői határozottan szimpátiát váltottak ki, addig ebben a filmben sajnos senkit sem tudtam igazán a szívembe zárni...

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

4 komment
Címkék: film ff film noir USA

172 Gyilkos Vagyok (Double Indemnity) - 1944

2018. február 21. 10:23 - moodPedro

poster_double_indemnity_03.jpgUSA (Paramount), 1 óra 47 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Joseph Sistrom

Íme, ez egy remek film noir alapmű. Ez a stílus - francia neve ellenére - kifejezetten hollywoodi filmeket takar.

Többek között azért nevezem ezt a filmet a stílus színtiszta alapművének, mert a listán ez az első olyan noir, melyben együtt megtalálható gyakorlatilag minden jellemző, amit ezzel a stílussal kapcsolatban emlegetni szokás:

Kontrasztos, fekete-fehér képi világ sok-sok látványos árnyékkal a falakon. Magányos férfi főszereplő. (És itt fontos pontosítani: a magányosság nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem sodor mellé az élet időnként valakit. Inkább önmagára utaltságot jelent.) Merthogy általában a magányos főhős mellé sodródik egy Femme Fatale - végzet asszonya - akiben többnyire nincs sok köszönet. Általában mindkettejükre jellemző az ingoványos erkölcsiség, illetve a kettejük között vibráló érzékiség, szexualitás. Számomra legkedvesebb noir-os stíluselem a narráció: amikor a helyszínek között mozogva a főhős elemezve beszámol az események folyásáról.

Ennyi volt az egész… Nem jött közbe semmi, nem maradt hátra nyom, ami elárulhatott volna minket. És mégis, ahogy mentem tovább a sarki üzlet felé, rám tört az érzés, hogy mindennek rossz vége lesz. Őrültségnek hangzik, de esküszöm, így volt: nem hallottam a saját lépteim zaját. Halott ember voltam...

double-indemnity_pre28c.jpg

Egy férfi - lőtt sérüléstől sebesülten - hajnalban bemegy munkahelyére, és ott diktafonra mondja beismerő vallomását egy kollégája számára. Ez a vallomás gyakorlatilag egy - az egész filmet kitöltő - flashback (filmes visszatekintés). Mint kiderül, ez az ember (Fred MacMurray) a film főszereplője, egy biztosítási ügynök, aki egy férfi nevére biztosítást kötött, hogy annak feleségével felvegye a biztosítási összeget a férj megölése után. És akkor gyorsan néhány szó az eredeti címről: Double Indemnity. Talán nincs is igazán magyar megfelelője, hiszen nálunk az életbiztosítások nem olyan népszerűek, mint Amerikában. Ezért ez esetben teljesen jogosnak tűnik, hogy a magyar címben meg sem próbálták az eredetit lefordítani. A lényege, hogy az életbiztosítás a biztosítási összeg két- vagy többszörösét fizeti olyan halálnem esetén melyek viszonylag ritkák a többihez képest (esetünkben baleset). Ennek hirdetésével is próbálnak minél több ügyfelet szerezni maguknak a biztosítótársaságok. Történetünkben ennek is nagy jelentősége van.

MacMurray egyáltalán nem rossz, bár talán túlságosan is sima modorú. Általában pozitív, romantikus szerepeket kapott, ez pont egy kivételes eset volt számára. Nem tudtam kizárni fejemből a kattogást, hogy vajon milyen lett volna ez a film Bogart-tal? 

mv5bnjgxotaymzetyzdkyy00zteyltkzyzetodhhzje1njy1ytzlxkeyxkfqcgdeqxvynzezmdaynti_v1_sy1000_cr0_0_750_1000_al.jpg

A femme fatale ezúttal Barbara Stanwyck. Tökéletes választás. Nem egy klasszikus szépség, főleg nem ezzel a furcsa parókával, amit a rendező is szívesen elfelejtett volna, csak már a film felét leforgatta, amikor erre rájött. Erotikus kisugárzása viszont lehengerlő. Talán hangja és beszédmódja az igazi szexepilje. Színre lépésének első pillanatában, amikor még csak bokaláncos meztelen lábát látjuk lefelé lépdelni a lépcsőn, majd teljes alakját, amit csak egy rátekert törölköző fed el, - nos már ekkor sejtjük, hogy aki nem tud ellentmondani ennek a nőnek, az elveszett.

Nagyon izgalmas a film, szinte végig megvan az a kellemes feszültség, ami miatt annyira szerethetőek ezek a noirok.

Ez esetben most az a meglepő, hogy nem is kérdéses: a rossz oldalon állunk. A gyilkosságra készülők oldalán. Akik olyan valakit terveznek megölni, akik semmit nem ártottak nekik. Tehát egy hideg fejjel elkövetett, számító aljasságról beszélünk. Mégis, a noir világában az a szép, hogy emiatt egy percig sem érzünk lelkiismeretfurdalást. A femme fatal karakter lényege is pont ennek a kettősségnek a megtestesülése: Nem tudunk neki nemet mondani, holott az elején tudjuk, hogy a vesztünket okozza.

Kedvenc szereplőm a biztosítási ügynök barátja és egyben kollégája (Edward G Robinson) volt, aki egyébként a biztosítási csalások nyomozója a cégnél, és ezzel - tudtán kívül - főhősünk ellenfele volt a filmben. Mint Columbo a gyilkosságokat, úgy göngyölíti fel a biztosítási csalásokat, tépelődik naphosszat a hiányzó láncszem megtalálásán. És ha ő elkezd agyalni, akkor a csalónak van mitől félnie... Kis Cézárként a romlott bűnözőt ugyanolyan jól hozta, mint most a törvényesség oldalán álló embert.

Billy Wilder rendező még pályája elején tartott. Legalábbis ami rendezői pályáját illeti. Szülőhazájában, Németországban forgatókönyvíróként kezdte filmes karrierjét, majd Hitler hatalomra jutása után rövid Párizsi kitérővel Hollywoodba költözött, egész pontosan Peter Lorre-hoz, aki segített neki bekerülni a filmes világba. Mivel nem tudott angolul, eleinte állandóan fordíttatnia kellett forgatókönyveit, de hamar belerázódott a dologba. Olyannyira, hogy sok sikeres film forgatókönyvét írta Charles Brackett-tel közösen, például az 1001-es listán szereplő Ninocskáét is. Érdekes módon szerzőtársa pont ennél a filmnél hagyta először cserben, nem akart olyan filmben közreműködni, melynek a hősei erkölcsileg ennyire elítélhetőek. Később még dolgoztak együtt, de Wilder ezzel a filmmel sztárrendező lett, de forgatókönyveit ezután is - legalább részben - ő írta.

7 Oscar jelölést is kapott ez a remek film, de sajnos egyet sem sikerült elnyernie.

Azzal kezdtem, hogy ez a film noir egyik alapműve, de azért érdekességképpen megjegyezném, hogy maga a film noir elnevezés ekkor még nem is létezett. Azt 1946-ban írta le először egy Nino Frank nevű francia filmkritikus. Innét tehát a magyarázat a francia névre.

4 komment

171. Rettegett Iván I-II. (Иван Грозный 1-2) - 1944/1958

2018. február 19. 20:52 - moodPedro

ivan-groznyy-i_b027a4c1.jpgSzovjetunió (MOSZFILM), (100 perc/86 perc), ff./színes, orosz

Rendező: Szergej Eisenstein

Producer: Szergej Eisenstein

Eisensteinnel az 1927-es Október című filmje kapcsán foglalkoztam utoljára. A Patyomkin miatt világszerte elismerték tehetségét. Az Október is sikert aratott világszerte, kivéve otthon a Szovjetunióban. Sem a szakma sem a közönség nem igazán lelkesedett a filmért. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy az elkövetkező években nem sokat volt otthon.

Először 1928-ban Nyugat-Európában turnézott, ahol legfőképpen a hangosfilmre való átállást tanulmányozta. 1930-ban az USA-ba utazott, ahol a Paramount szeretett volna filmet csinálni vele, de nagyon gyorsan kiderült, hogy nem fognak közös nevezőre jutni, így a projekt viszonylag hamar zátonyra futott. Az Eisensteinhez hasonlóan baloldali beállítottságú Chaplinnel sok időt töltött ez alatt az idő alatt. Chaplin bemutatta Eisensteint egy befektetőnek, aki felajánlotta a szovjet rendezőnek egy Mexikóban készítendő film finanszírozását, melyet az örömmel elfogadott.

Egy nagyjából 60 perc hosszú, szigorúan politikamentes, Mexikó hagyományait, lakóit és múltját bemutató filmről volt szó eredetileg, mely a 3-4 hónaposra tervezett forgatási időszaka és készre vágása után a finanszírozó tulajdonát képezte volna, de a Szovjetunió ingyenesen megkapta volna belföldi vetítésekre. ¡Que Viva Mexico! lett volna a film címe, ha elkészül. Sok anyagot forgatott, de még nem volt kész, amikor Sztálin táviratban jelezte, hogy aggódik, nem vált-e disszidenssé. Egy ilyen távirat Sztálintól felért egy hazaszólító paranccsal. A hirtelen távozás közben a mecénással is sikerült összeveszni. Így Eisenstein végül le sem tudott forgatni mindent, ráadásul a szerződésnek megfelelően az anyag az USA-ban maradt a befektetőnél, amin így otthon sem tudott már dolgozni. 1979-ben Alexandrov, Eisenstein egyik legközelebbi munkatársa elkészített a rendelkezésre álló anyagból egy olyan filmet, ami szerinte a legközelebb állt ahhoz, amit Eisenstein elképzelt.

Eisenstein otthon sem találta nagyon a helyét. Kollégái gyanakodva figyelték a többéves nyugati tartózkodás miatt. Kapott egy filmes megbízást, aminek forgatását végül leállította a szovjet filmipar akkori vezetője, mert Eisenstein egyeztetés nélkül túlköltekezett, nem tartotta be a megbeszélt határidőket. Sztálin valószínűleg nagyon szerethette Eisensteint, mert a fiaskóval a filmes vezetőt hibáztatta, - nem kontrollálta megfelelően a rendezőt - ezért őt letartóztatták és hazaárulás vádjával kivégezték. Eisenstein már legalább másodszor úszta meg szerencsésen a halálos ítéletet, melyet nem volt túl nehéz behúzni Sztálin környezetében.

Kivégzés helyett hamarosan (1938-ban) újabb sanszot kapott, A Jégmezők Lovagjá-t készíthette el, amivel végre ismét nagy sikert aratott részben erős németellenessége miatt. Ez volt egyébként az első elkészült hangosfilmje. Üröm volt az örömben, hogy nem sokkal a bemutató után a szovjetek összeborultak a nácikkal a Molotov-Ribbentrop paktummal szentesítve. Eisensteinnek itt is szerencséje volt, mert a megváltozott hangulatban nem végezték ki a korábban agyondicsért filmért, csupán annyi történt, hogy betiltották azt. Egészen addig, amíg a nácik meg nem támadták a Szovjetuniót. Utána megint lehetett vetíteni, és Sztálin-díjat is kapott érte. Így mentek a dolgok akkoriban... És most már végre rákanyarodok a poszt témáját adó filmre...lobby001-ivan-the-terrible-theredlist.jpg

Sztálin tekerni kívánt egyet a komcsi marketing gépezeten. Korábbi idolja (I. Péter cár) helyett Rettegett Ivánban látta meg az új példaképet, és róla szeretett volna filmet csináltatni. Ennek elkészítésével is Eisensteint bízta meg. (Azért figyelemreméltó, hogy a komcsi fővezér rendre a cárok között találta meg kedvenceit)

Három részesre tervezték a projektet, amiből két rész valósult csak meg. Hogy miért csak kettő, arra mindjárt visszatérek.

Az első részben Ivánt orosz cárrá koronázzák, majd feleségül veszi a Romanov Anasztáziát. Legyőzi a Kazáni Kánt, aki tőrt küldött neki, hogy azzal ölje meg magát. Végül valaki megmérgezi feleségét. Összességében egy diadalmas, Sztálinnak tetsző hős, diktatórikus vezető képét mutatja a film. 

Mintha visszamentünk volna az időben vagy 30 évet. A smink, a jelmezek, a mozdulatok, és a színészek gesztikulációi mind-mind a korai némafilmekre emlékeztetnek. A díszletek leginkább a német expresszionista filmek hangulatát idézik. Mintha egy némafilmet néznénk, szinte furcsán hat, hogy halljuk a színészek hangját. A film jenéjét egyébként Prokofjev szerezte.

Érdekes megfigyelni Iván átalakulását. A koronázás pillanatában még hétköznapi embernek néz ki, de ahogy a személyisége átalakul, külseje úgy válik karikatúraszerű baljós alakká. Ezt a külsőt egyébként Eisenstein rajzolta meg, és szinte félelmetes, hogy a megvalósult karakter mennyire közel áll a rendező által megálmodott külsőhöz.

Nagyon lassan csordogál a történet, és minden nagyon színpadias. Mint láthattuk, Sztálinnál nem lehetett biztosra menni, de ezúttal az első résszel sikerült Eisensteinnek betalálnia. 1946 Január 26-án megkapta a lehető legnagyobb kitüntetést, a Sztálin-díjat. Ekkor már a második rész befejezésén dolgozott. Valamit sejthetett előre, mert naplójában írja is, hogy "kerülőúton elkövetett öngyilkosságra" készül. Majdnem sikerül is, Februárban infarktussal kórházba kerül, épp, hogy be tudja fejezni a vágást. Március 2-án bemutatják az elkészült filmet Sztálinéknak. A vetítés végén a csalódott diktátor így fordult kedvenc csatlósához, Berijához:

Ez nem film, hanem valami rémálom...Iván itt akaratgyenge, képlékeny jellemű, mint egy Hamlet...

És nem csak ebben különbözik a két rész. (Számomra egyébként a második rész sokkal nézhetőbb, érdekesebb volt.) 

050-ivan-the-terrible-theredlist.jpgA képi világ már-már extrém módon képregényszerű, néha dalra fakadnak vagy táncrolni kezdenek a szereplők. Sőt, a fekete-fehér film a vége felé érdekes árnyalatú színesre vált. Míg az USA-ban már szép számmal készültek ekkoriban Technicolor filmek, a ruszkik még nem álltak ilyen jól. A második rész forgatása alatt zsákmányoltak a németektől egy nagy készlet korai színes (AGFA) film-nyersanyagot. Bi-color film volt. Piros és zöld színei voltak csak, a kék teljesen hiányzik. Talán pont emiatt jól belesimulnak a fekete-fehér részekbe ezek a különleges tónusú színes részek. Mindazonáltal a legnagyobb különbség az volt, hogy míg az első részben egy céltudatos, karizmatikus vezetőt láttunk, addig ebben a második részben már egy tépelődő, bizonytalan, zavaros ember van előttünk, sőt bizonyos jelenetekben még váratlan, homoszexualitást sugalló gesztusokat is látunk tőle.  (Érzelmesen, hosszasan simogatja férfiak fejét.) Valószínűleg ez sem nagyon tetszett a nagyvezérnek.

Ez a második rész főként az ellenségekkel való teljes leszámolásról szól. Több helyen olvasható, hogy a film betiltásának az volt az oka, hogy Sztálin rossz néven vette az ő leszámolásaival való párhuzamot. Ebben a párhuzamban egyébként lehetett is valami, mivel a film egyik szereplője szerint Eisenstein azt mondta neki, hogy "Látod, Sztálin sokkal több embert pusztított el, mégsem bánta meg bűneit. Nézze csak meg ezt a filmet, - akkor talán ő is vezekelni akar " - vajon komolyan gondolhatta, hogy egy Sztálin kaliberű bomlott elmét majd pont az ő filmje tesz helyre? 

Mindenesetre én nem hinném, hogy Sztálin magára ismert volna, illetve ha igen, akkor sem vette ezt olyan kritikának, ahogy ezt leegyszerűsítve látják. Eisensteint ugyanis ezúttal sem tartóztatták le, holott ehhez nem is kellett akkoriban különösebb indok. Eisenstein mentorát és példaképét a színházi rendező Meyerholdot nem tudni miért, de kémkedés ürügyén néhány évvel azelőtt kivégezték, előtte hónapokig kínozták, feleségét otthonában halálra késelték. Szóval, ha Sztálin személyes kritikának vette volna ezt a második részt, akkor feltehetően nem ül le Eisensteinnel 1947 Február 24-én, hogy beszélgessenek arról, hogyan lehetne úgy átdolgozni a filmet, hogy az elfogadható legyen Sztálin számára, ahogy már a nyilvánosság előtt is be lehet majd mutatni.  Ezért gondolom, hogy Sztálinnak az volt a fő problémája a filmmel, hogy Iván itt már messze nem az a 'szuperhős' volt, akinek ő látni akarta, hanem egy tépelődő, zavarodott alak. Eisenstein azonban  már nem nagyon foglalkozott a filmmel, és egy év múlva meg is halt. 

Csak évekkel Sztálin és Eisenstein halála után, 1958-ban mutatták be ezt a második részt. 

6 komment

170. V. Henrik (Henry V) - 1944

2018. február 17. 02:11 - moodPedro

26587460445ccfb6aa264088d2249e5d.jpgNagy-Britannia (Two Cities Films), 2 óra 17 perc, Technicolor, angol

Rendező: Laurence Olivier

Producer: Dallas Bower, Filippo Del Giudice, Laurence Olivier

Laurence Olivier-t minden idők legnagyobb Shakespeare színészének szokás tartani. Nem csak színpadon, de jó pár megfilmesített Shakespeare darabban is játszott. 

A leghíresebb angol drámaíró korában (1600 körül) az angol nyelvnek nem volt még egységes helyesírása. Maga az író is többféleképpen írta saját nevét. Legjobban a Shaxper forma tetszik, ami angolosan olvasva valóban olyan, mintha a ma használatos Shakespeare-t ejtenénk ki. Ezt azt azért írom le, mert a film eredeti címe is tartalmaz olyan gyönyörű "elírásokat" melyek az 1600 körüli írásmódra utalnak: ("fifth" helyett "fift", "battle" helyett "battell" )

A film eredeti hosszú címe - legalábbis ahogy a film elején megjelenik:

The Chronicle History of KING HENRY THE FIFT with his battell fought at Agincourt in France by Will Shakespeare - azaz V. Henrik király krónikája annak harcával a Franciaországi Agincourtnál WIll Shakespeare-től.

mv5bzgiwmdewmdktmwvjzi00y2ewltkyotmtmjlkn2nhy2yxnji4xkeyxkfqcgdeqxvymte2nza0ng_v1.jpgÁllami megbízásból készült ez a film. Churchill szeretett volna a világháború sötét napjaiban egy lelkesítő filmet látni, mely egy igazi nemzeti hőstettet dolgoz fel. Shakespeare drámáit nagyjából három csoportra szokás osztani. Komédiákra, tragédiákra és királydrámákra. Ez utóbbiak közül az V. Henrikről szóló mű volt a legalkalmasabb a fenti cél elérésére. A középkori Anglia legnagyobb hőstettének számított az ebben szereplő Agincourt melletti csata, melyben az angol hadak legyőzik az ötszörös túlerőben levő francia sereget.

Nagyon leegyszerűsítve arról szól a meglehetősen hosszú (5 felvonásos) darab, hogy Henrik egy örökösödési vita kapcsán úgy véli, hogy joggal tart igényt a francia trónra. A franciák szerint lány ágon jogilag kizárt az öröklés, ezért övék a trón, míg az angolok szerint lehetséges az öröklés, ami pedig nekik kedvezett volna. Egy szó mint száz, Henrik benyújtja az igényét, amit a franciák természetesen elutasítanak, és pökhendi módon egy doboz teniszlabdát küldenek kárpótlásul. Erre Henrik lerohanja Franciaországot.

A film az elejétől a végéig ragyogó szépségű technicolor, de - mint ahogy lenni szokott ekkoriban - a standfotók fekete-fehérek. Kivéve ezt az egyet, amit részben kiszíneztek a reklám kedvéért. A képen látható színes figura maga V. Henrik, akit - mellesleg a filmet is rendező - Laurence Olivier alakít.

mv5bmtg3odi3nzu2nl5bml5banbnxkftztcwmjy0ota0na_v1.jpgSzörnyű vallomást kell tennem. Shakespeare engem nem nagyon tud lekötni. Még a Rómeó és Júlia sem túlságosan, bár annak van egy-két izgalmas feldolgozása. De maga Shakespeare nekem nagyon elavult, és bár korában témáinak egy része kifejezetten modern volt - őelőtte a szerelmet nem tartották arra méltónak, hogy egy drámai mű alapmotívuma legyen, mint az előbb említett tragédiában - de stílusa az ízlésemnek túl cizellált, cselekményvezetése pedig túl erőltetett. Szerettem volna megszeretni, de nem sikerült.

Ettől függetlenül ez a film - kreatív megoldásai miatt - érdekes élmény lehet a magamfajta nézőnek is, egy Shakespeare kedvelőnek meg maga lehet a gyönyör.

A meglehetősen keretes szerkezetű film elindul valahonnan, tesz egy szép nagy ívet, majd ugyanazon az úton visszaér a kiindulóponthoz. Hogy ne csak rébuszokban beszéljek, nézzük, miről is van szó.

Az első képkockákban megtekintjük Londont madártávlatból. Ehhez vagy 4 hónapon keresztül építettek egy nagyon részletes és nagyon látványos, kb 15 x 21 méteres alapterületű makettet, mely fölött a kamera úgy repül keresztül, mintha mondjuk egy léghajón szállnánk 1600 Május 1-én. Ugyanis a kép bal alsó sarkán látható Globe színházra közelítve kiderül, hogy ezen a napon ebben a színházban az V. Henrik című Shakespeare darabot adják elő.

img.jpgÉs ez az ötlet, hogy Shakespeare eredeti színházában látunk egy "eredeti" előadást, ez már önmagában remek felütés. 

Nézzük csak meg ezt a Globe Színházat. Remek forma. Nem is értem, hogy miért nincs több ilyen színjátszó hely. A középen nyitott, Colosseum-ra emlékeztető épületben az emeleteken körben ülőhelyek vannak, a színpad körül pedig állóhelyek. 1599-ben nyílt meg ez a színház, melynek Shakespeare volt a házi szerzője, és ma is lehet Shakespeare darabokat nézni benne.

Sőt, a színház homepage-én kölcsönözhetőek, illetve megvásárolhatóak az ott bemutatott darabok nagyon színvonalas felvételei is. Itt van például a Rómeó és Júlia előadás trailer-je: 

Mivel a színház láthatóan nyitott, és nem is fedik be, ezért Áprilistól Októberig tartanak csak előadásokat. Állójegyeket már 5 fontért lehet kapni, ami még hazai viszonylatban is elfogadható. Igaz ezért végig kell állni az előadást, na de elmondhatjuk, hogy abban a színházban, amelyik számára Shakespeare a darabjait írta.

Na de térjünk vissza az 1944-es filmhez. A színházban vagyunk, elkezdődött az előadás, jelenetek között belátunk a kulisszák mögé is, és láthatjuk a lelkes közönséget is, aki szinte részesévé válik a színes előadásnak. Nagyon szépek, és kreatívak a díszletek. Nehéz feladat egy színpadi drámát úgy megfilmesíteni, ha nem akarunk nagyon belenyúlni az eredeti szövegkönyvbe. Így viszont, hogy egy színházi előadásnak mi is szinte a részeseivé (és nem csak nézőivé) válunk, így máris meg van oldva a dolog.

Igen ám, de ekkor jön a következő meglepetés. A színészek kilépnek a színház keretei közül, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy bár még mindig díszletek között vagyunk, annak keretei kitágultak. Már hajón vannak Henrikék, díszlethajón ugyan, de hamarosan egy egész flottát látunk, egyértelmű, hogy ez már nem férhet el a színházban. A közönség már sehol, hiszen elhagytuk Angliát, megindult a sereg. Franciaország már a színházon kívül van, de a festett hátterekből látszik, hogy még stúdióban vagyunk.

mv5bmtmyntyzmza5nv5bml5banbnxkftztcwndq0ota0na_v1.jpgÉs amikor már ehhez is hozzászokunk, akkor utolsó csavarként látjuk, hogy a csata már tényleg egy igazi mezőn lett fölvéve. Ráadásul igen látványosan, sok-sok mozgó kamerával.

És a győztes csata után ahogy jöttünk, úgy is megyünk vissza stúdiódíszletekbe: ha nem figyelünk oda, észre sem vesszük az átmenetet, hogy aztán ugyanilyen remek megoldással hirtelen újra a színházban találjuk magunkat, majd végül a színházból újra átrepülünk London fölött.

Laurence Olivier-nek ez volt az első rendezése, és ennyi remek ötlet... Bravo.

_cecpeywewk_kgrhqz_loe1ggmdk_6bnr4r86_k_0_3.JPG

Szólj hozzá!

169. Gázláng (Gaslight) - 1944

2018. február 14. 22:58 - moodPedro

postermv5bnjkwztq0owmtntcznc00zddmlwiwzmutztlhotk5ota3mgi0xkeyxkfqcgdeqxvymdi2ndg0nq_v1_sy1000_sx720_al.jpgUSA (MGM), 114 perc, ff. angol

Rendező: George Cukor

Producer: Arthur Hornblow jr.

Ha nem tudom, hogy ezt a filmet George Cukor rendezte, akkor nagy összegben le mertem volna fogadni, hogy ez egy Hitchcock film. A feszültség (suspense) keltése és fenntartása ugyanis olyan magas fokon működik, amely leginkább ennek a műfajnak az előbb említett angol mesterére volt jellemző. (Aki mellesleg ekkoriban már szintén Hollywoodban tevékenykedett.)

A film középpontjában egy Paula Alquist nevű, Ingrid Bergman által alakított hölgy áll. Nagynénjét, - aki híres operaénekesnő volt - titokzatos körülmények között meggyilkolták. A lakást ugyan feltúrták, de semmit nem vittek el. A gyilkost azóta sem találják. Paula nagynénjével élt, évek múlva sem tudott túllépni a véres eseményeken, ezért Olaszországba költözik, bízva abban, hogy a környezetváltozás segít. Tíz év múlva vőlegényével hazaköltözik a nagynéni régi lakásába, ahol egyre nyomasztóbb, egyre félelmetesebb dolgok történnek. Paula az idegösszeroppanás jeleit kezdi mutatni. Mondom... tiszta Hitchcock...

Bergmant szeretem! A Casablanca sikerében hatalmas része volt (persze sok másnak is). Skandináv akcentusa még mindig nagyon erőteljes, de jól áll neki. Állítólag egy elmegyógyintézetben tanulmányozta a bentlakókat, hogy az idegösszeomlás tüneteit le tudja lesni. Ráadásul nem tudjuk, hogy amit látunk az valóság (azaz tényleg a téboly jeleit látjuk rajta) vagy valaki csak úgy alakítja a dolgokat, hogy látszólag az őrület tünetei jelenjenek meg szegény nőn. Olyan dolgokat tesz Paula, amikre nem emlékszik. Vagy ezeket nem is ő teszi? Igazából már ő sem biztos semmiben. Nagyjából a film végéig mi sem lehetünk biztosak abban, hogy mi is az igazság. A feszültség fokról fokra nő, és ez a vége felé már pillanatokra sem szűnik, sőt, kezd egyre fojtogatóbb méreteket ölteni.mv5bmte0mzy4mtu4odveqtjeqwpwz15bbwu4mdiynzyznzay_v1_sy1000_cr0_0_740_1000_al.jpgElismerve, hogy az őrület határán táncoló Bergman nem volt rossz, eleinte "csak" ugyanazt a karaktert láttam viszont, amit a Casablancában megkedveltem. Én inkább azért adtam volna az Oscart, az Akadémia viszont eme filmért ítélte oda a szobrot. (Bergman esetében most először... de nem utoljára!)

1944_03_actress_bergman.jpgMindenesetre elismerem, hogy az utolsó 5 percben parádésat alakított, de a film többi részében volt valami hiányérzetem. Mivel párszor még fog szerepelni az 1001-es listán, azon gondolkoztam, hogy milyen szerep lenne alkalmas arra, hogy azzal Bergman igazán megmutathassa, hogy nem csak egyféle karaktert tud ilyen jól hozni.

A romantikus,  érzelmes nő kipipálva. Legyen valami egészen más! Vajon el tudna játszani mondjuk egy Szent Johannát, egy nőiességéből kivetkőzött Jean D'Arc-ot? Na azt megnézném, de kizárt, hogy ilyen szerepet adjanak neki... - gondoltam... s ha ezt más mesélné, nem hinném el - nézegetve az IMDB-n, hogy milyen szerepeket kapott még, látom, hogy négy évvel később megkapta ezt a szerepet is Victor Flemingtől. Nincs rajta az 1001-es listán, de lehet, hogy érdemes lenne műsoron kívül megtekinteni...

Még egy kép Ingrid Bergmanról első Oscarjával:

annex_bergman_ingrid_gaslight_nrfpt_01.jpgA film egyébként kapott egy másik szobrocskát is, méghozzá a díszletekért. 1874-ben, tehát Viktória királynő korában, Londonban játszódik a történet nagy része, és ennek megfelelően fényűző, tetőtől-talpig feldíszített lakásbelsőt láthatunk (lásd az alábbi képen). Megdolgozott a csapat a díjért. Tényleg pompás ez a díszlet. De nem csak ez, a ködös baljós hangulatú Londoni utcák, az idilli, olasz tóparti szálloda is, mind-mind remekmű.

annex_lansbury_angela_gaslight_01.jpgA fenti képen van egy mellékszereplő, akit szeretnék külön is kiemelni: Angela Lansbury a Nancy nevű pimasz, flegma szobalány, aki itt még csak 17 éves volt. A poszt írásakor 92 évesen is aktív színésznő. Legismertebb szerepe a Gyilkos Sorok (Murder She Wrote) című krimi-sorozat Miss Marple jellegű főszerepe. 

93e4a97ce2df37a3f7848e820792c948.jpgÉrdekességként megjegyzem, hogy 1940-ben Angliában egyszer már megcsinálták ezt a filmet. Az MGM az angol filmstúdiótól megvette az újrafilmesítés jogait azzal a kikötéssel, hogy az 1940-es változat összes kópiáját meg kell semmisíteni. (Azért ez is téboly!) Neki is láttak a megsemmisítésnek, de legalább egy negatív valahogy fennmaradt, ezért az eredeti 1940 változat sem tekinthető elveszett műnek.costumeannex_bergman_ingrid_gaslight_nrfpt_04.jpg

A végére talán egy apróság: Miért Gázláng a film címe? Az említett Viktória királynő korában a Londoni 1885-ös elektromos áram-bevezetés előtt gázzal világítottak. Légszesszel, más néven városi gázzal. Ez a gáz csöveken keresztül áramlott a lakásokban kialakított lámpákba, világítótestekbe. Ha több ilyen gázégőt is felgyújtottak a lakásban, akkor csökkent az egy fényforrásra jutó gáz, így csökkent az adott fényforrás fényereje is. Igen ám, de mitől csökkenhet a gázláng akkor, ha elvileg senki más nem tartózkodik a lakásban? Erre is választ kapunk az izgalmas film során...

A posztjaimat igyekszem spoiler mentesen tartani, de a kommentek kívül esik ezen a védett zónán, ezért aki most tervezi megnézni a filmet, az várjon a kommentek elolvasásával. 

Szólj hozzá!