1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz

121. Nem Gyerekjáték (Babes in Arms) - 1939

2017. augusztus 12. 22:29 - moodPedro

babes-in-arms-1937.jpgUSA (MGM), 96 perc, ff., angol

Rendező: Busby Berkeley

Producer: Arthur Freed

Nem különösebben rajongok a musicalekért. Érdekes a viszonyom velük. Néhányért szinte rajongok (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease és mondjuk a Cabaret... na meg a Mamma Mia, de a legtöbbet végig sem bírom nézni, főleg az operett jellegűeket, ahol az eseményeket is énekelve próbálják elmondani: Operaház Fantomja, Nyomorultak... Némelyiknek többször is nekifutottam, de sehogy sem bírom megkedvelni őket.

Ezért is lepett meg, hogy a listán 71 - 73 helyeken egymás után szereplő három Busby Berkeley által koreografált Warner musical (42. Utca - Rivaldafény Parádé - Aranyásók 1933-ban) mennyire bejött nekem...

Kíváncsian vártam, hogy hat évvel később, immár az MGM-nél, - ráadásul nem csak koreográfusként, hanem rendezőként - Berkeley felül tudja-e múlni a három korábbi remek filmet...

De nem csak miatta voltam nagyon kíváncsi erre, hanem Judy Garland miatt is, aki igazi cukiság-bomba még 17 évesen is. Róla nyilván mindenkinek az Óz a Csodák Csodája jut az eszébe... (Még egy film jön, és utána az Óz következik a listán.)mv5bmtc2nda1mtgxnl5bml5banbnxkftztgwodm3mtq5mdi_v1_sy1000_cr0_0_679_1000_al.jpg

Partnere az a Mickey Roonie, akivel fiatal korában összesen kilencszer szerepelt együtt a vásznon.

Imádom a felnőtté válás kapujában őrlődő, első szerelmüket megélő tinikről szóló coming of age filmeket, és titokban most is valami ilyesmire számítottam, ám sajnos csalódnom kellett. A két fiatal ugyan szerelmes egymásba, és persze van egy harmadik, aki féltékenységet is okoz, de az érzelmi szál szinte mellékes. A film mindössze arról szól - még hollywoodi mércéhez képest is igen felületesen - , hogy a vándor-színház tagjainak gyerekei a válság miatt ezen túl nem férnek bele a társulatba, ezért ők maguk egy külön produkciót hoznak létre, amivel természetesen nagyobb sikerük lesz, mint a szüleiknek.mv5bmtaymdcymzixotneqtjeqwpwz15bbwu4mdqznze0otay_v1_sx1324_cr0_0_1324_999_al.jpgÉs ez nekem kevés volt, és nem csak az volt a bajom, hogy felületes volt, de a zenékért sem voltam oda különösebben, sok esetben egészen operaária jellegűek voltak a számok, és ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni... Az viszont meglepett, hogy az Ének az Esőben című 1952-es musicalben hallható "Good Morning" című dalt valójában ehhez az 1939-es filmhez írták.

Busbey Berkeley most csalódást keltett tehát, még akkor is, ha a végére csak bekerült egy Berkeley-s nagy táncjelenet, de akkorra már késő volt. Hanem volt egy 10-15 másodperces mozdulatsor, ami miatt mindenképpen hálás vagyok, hogy láttam ezt a filmet. A főszereplő páros idilljét megbolygató June Preisser olyan mozdulatsort mutatott be, amit én még soha nem láttam, és akárhányszor megnézem, nem tudok rájönni, hogy miért nem töri össze az arcát a lány. Az egész részletet érdemes megnézni, 1 perc az egész, de az említett mozdulatsor 0:45-nél kezdődik.

mickey-rooney-babes-in-arms-june-pressier-judy-garland.jpg

Szólj hozzá!

120. Az Utolsó Krizantém Története (残菊物語)

2017. augusztus 08. 02:04 - moodPedro

zangikumonogatari_01.jpgJapán (Shochiku), 144 perc, ff. japán

Rendező: Mizoguchi Kenji

Ahhoz, hogy értsük, miről szól a film, meg kell ismerkednünk a Kabukival, ezzel a fura, különleges, tradicionális japán színházzal, ami európai nézőnek jórészt értelmezhetetlen, látványos, színes jelmezei miatt mégis különlegesen pazar látványt nyújt.

De mielőtt rátérnék erre, - és magára a filmre - nem bírom, ki, hogy a japán nyelvű címről ne ejtsek néhány szót. Valami kicsit tanultam ezen a nyelven, ezért izgat engem ennyire ez a dolog... Aki erre nem kíváncsi, az a kabuki-nál visszacsatlakozhat az első színes kép alatt.

A japán írás az egyik legkülönlegesebb, ugyanis háromféle (!) írásrendszert használnak: Kanji, Hiragana és Katakana. De nem ám úgy, hogy mindenki azzal ír, amivel éppen kedve van. Nem! Megvan, hogy melyik betűkészlet mire használatos! És ezek mondaton, de akár szavakon belül keverednek is!3symbols.gif

A Kanji gyakorlatilag megegyezik a kínai betűkészlettel. 2136 ilyen kanji karaktert tanítanak az iskolában, művelt emberek ennél valamivel többet ismernek. A japánok még nem írtak, amikor a kínaiaknak már megvoltak a betűik, így első körben simán átvették azokat. Persze az átvétel óta a fejlődésük külön vált, azaz néhány betű már nem pontosan ugyanaz, mint a kínai megfelelője. Viszont a japán annyira különbözik a kínaitól, hogy a ragozást nem tudták a kínai betűkkel megfelelően jelölni. Erre tehát, illetve az azóta keletkezett japán szavakra használják a közben kifejlődő második ABC-t, a hiraganát. Ezek a kanjinál jóval egyszerűbb, jellemzően csak pár ívelt vonalból álló jelek. És harmadiknak ott van a katakana. Ezeket kedvelem leginkább. Ellentétben a hiraganával, ezek inkább egyenes vagy csak kissé ívelő "szálkák"-ból építkeznek. Olyan érzése van az embernek, hogy kardmozdulatokkal is könnyen fel lehetne vésni őket bárhova. Katakanákat leginkább jövevényszavak, illetve külföldi tulajdonnevek leírására használnak. Illetve, ahogy mi vastag betűvel, vagy dőlt betűvel emelünk ki egy szöveg részt, úgy ők ilyen kiemelésre is használják a katakanát. Kanji-ból több ezer van, ezek a betűk szóképeket jelölnek, míg hiraganából és katakanából csak 46-46 darab van. E két utóbbi fonetikus írásmód, tehát úgy is fel tudjuk olvasni az velük leírt szavakat, hogy nem értjük a jelentését. Ellenben minden kanji-hoz meg kell tanulni a jelentését, és néhány esetben akár két három teljesen különböző kiejtését - de ennek magyarázatába már nem mennék bele, mert túl messze vezetne...)

A hiraganát és a katakanát viszont egy nap alatt meg lehet tanulni olvasni (tapasztalatból tudom). Adódik a kérdés, hogy ha ez utóbbi két betűkészlettel elvileg mindent le lehetne írni, amit le kell, akkor miért szenvednek a japánok a több ezer kanji megtanulásával? Nos a kérdés jó, választ még nem sikerült rá találnom...  a legelfogadhatóbb magyarázat eddig az volt, hogy azért, mert a kanji szép. Ez mondjuk igaz...

Nézzük tehát a címet - és utána rögtön rátérek a filmre: Ha megnézzük a posztert és fenti zárójeles részt, akkor - bár elsőre nem úgy tűnik, de - mindkét helyen ugyanaz a négy betű látható (mind a négy karakter kanji egyébként): 

残菊物語 -   zan-giku mono-gatari

Azaz szavanként:

残     zan - utolsó

菊     kiku - krizantém - tetején a vízszintes vonal két kis áthúzással jellemző a virágot, füvet, bokrot jelölő kanjikra

物語 mono-gatari - történet    betűnként:   (mono - dolog)  (katari - szó)

Mint az látható, a szó eleji "k" hang hajlamos a lágyulásra... na de itt tényleg befejezem...

 konpira-grand-theater-kabuki5.jpg

A kabuki egyike a jellegzetes, tradicionális japán színházházi műfajoknak. A képen egy hagyományos kabuki színház belseje látható. Ilyennel találkozunk majd a filmben is. Ezek a színházak mindig fából és bambuszból készültek. Oldalt páholyok helyezkednek el. A nézőteret hagyományosan kettévágja (nem középen) egy "sétány", gyakran ezen jönnek be a színészek a színpadra, de van, hogy ide kerülnek jelenetek is. 

Eredetileg csak nők szerepeltek a kabuki színházakban, kifejezetten könnyed, "ledér" műfajnak számított akkoriban. Miután ez kiváltotta néhány uralkodó (sógun) ellenszenvét, a női szerepeket férfiak kezdték átvenni, sőt végül az összes szerepet férfiak játszották. Idővel tehát úgy alakult, hogy kabuki darabokban kizárólag férfiak játszanak. 

kabukiza-poster_1.jpg

Szemet kápráztatóak a díszletek, a jelmezek és a smink is. Valami hasonlót láthat az, akinek szerencséje van egy Cirque du Soleil előadást megnéznie. Mint ahogy a filmben is kiderül, ezek a kabuki színészek szinte külön társadalmi kasztot alkottak. Méghozzá nagy tiszteletben álló kasztot. Az egyes színész dinasztiáknak saját címerük volt, és maguk a családok általában kifejezetten egy szereplő-típusra specializálódtak. A gyerekeket 5 éves koruktól erre tanították. 

Ha egy színésznek nem volt fiúgyermeke, akkor szokás volt inkább örökbe fogadni egy tehetségesnek vélt fiút, hogy valaki továbbvigye a dinasztia nevét. Egy ilyen örökbefogadott férfi körül zajlik a film története. Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a film japánoknak készült, és enélkül a magyarázat nélkül a dolgok egy része nekünk - európaiaknak - egyszerűen érthetetlen. the_story_of_the_last_chrysanthemums_1939_picture_1.jpg

A XIX. században járunk, amikor a kabuki még fénykorát élte. Az első távol-keleti filmnél, az Éjféli Dalnál sajnálkoztam, hogy nem egy kifejezetten kínai témát dolgoz föl a film. Nos, ez esetben panaszra nincs ok, hiszen a kabuki vérbeli japán, és egyébként is minden nagyon autentikus ebben a filmben. Egy nagy bánatom volt viszont: a gyönyörű kabuki nemcsak, hogy nem színesben látható, de a fekete-fehér kópia is sajnos annyira megkopott már, hogy az az élvezhetőség rovására ment. Kellene erről is egy szépen felújított változat. Hiába kapható BluRay-en is a film, ha nem restaurálják az alapanyagot, mit sem ér a 21. századi technológia.

chrysanthemum5-1600x900-c-default.jpg

Kiku, a főszereplő, az örökbefogadott fiú egy női szerepeket játszó kabuki színész, akinek mostohaapja hatalmas sztár. Ám a fiú lusta is, és igazából tehetségtelen is. Ezt egy valaki mondja csak a szemébe, unokaöccsének dajkája. Talán emiatt az őszinteség miatt is, Kiku beleszeret ebbe a dajkába, holott több gésa is ostromolja szerelmével. Mind abban bízva, hogy majd őt veszi el feleségül. Ahogy a család tudomást szerez a Kiku és a dajka között szövővő románcról, elkergetik a lányt, (egy dajka szóba sem jöhet, csak egy gésa lehet a perspektíva egy komoly embernek) Kiku pedig utána megy. És egy lassan csordogáló, kissé száraz szerelmi dráma bontakozik ki ebben a közel két és fél órában.

56556_15.jpg

A film inkább annak élvezhető, akit érdekel a korabeli Japán és/vagy filmesztétikai szempontból is érdemesnek tart végignézni egy filmet. Érdekes megfigyelni például a hosszú, néha több perces snittet (azaz vágás nélküli folyamatos felvételt). Ezt a stílust Jancsó Miklós "max"-olja ki majd 30 évvel később, amikor nemhogy percekig, de egy egész filmtekercsnyi (13 perc) időtartamban is képes volt olyan snittet leforgatni, ami mozgalmassága és koreográfiája miatt mégis látványos és izgalmas volt. Itt a japán rendező, Mizugochi nem merészkedik olyan messzire, mint Jancsó, de a felvételek így is érdekesek: a kamera emeletet vált, vagy körbefordul akár 360 fokot is adott esetben. A fából felépített színház nagyon alkalmas teret és sok lehetőséget biztosít ezeknek a kreatív kameramozgatásoknak.chrysanthemum2-1600x900-c-default.jpg

Akit meg a tradicionális japán kultúra is érdekel valamennyire - mint például engem - az örömét lelheti olyan érdekességekben is, hogy milyen remekül kerül ábrázolásra a hagyományos japán alá-fölé rendeltség kifejezése nők és férfiak között, illetve magasabb-alacsonyabb rangúak között. A fölérendeltek mindig mélyebben, lassabban, nyomatékosabban beszélnek. Sőt vannak szavak, melyeket csak alárendeltek használnak, és vannak, melyeket csak fölérendeltek.

Aztán olyan érdekességekbe is bele lehet botlani, mint a japán dinnyeevés. Izgatottan néztem, hogyan fognak neki. Gondoltam biztos valami egészen furcsa, vad formában fogja szertartásszerűen felszeletelni a dinnyét a férfi. Először csalódnom kellett, mert egész hétköznapiasan, cikkekre szeletelte föl a dinnyét, ahogy mi is szoktuk. Amikor már beletörődtem, hogy ugyanúgy eszik a dinnyét, mint mi, akkor hirtelen megszólalt a férfi: 

"Tessék! Megsózom neked!... Hmmm... Isteni finom!"

Brrr...

Egyébként ha egy szobában ketten vagy többen beszélgetnek, akkor elmaradhatatlan a tea-szertartás. És szinte a teljes film hossza alatt szól egy nagyon monoton, egy idő után mégis kellemes hangulatot árasztó japán zene.

Olyan volt ez a film, mint egy nehézkesebb kötelező olvasmány. Néha csiga lassúsággal peregtek a percek, visszagondolva rá mégis úgy érzem, hogy egy érdekes élménnyel gazdagodtam.

zangiku_01.jpg

1 komment
Címkék: film japán ff

119. Hatosfogat (Stagecoach) - 1939

2017. augusztus 04. 14:41 - moodPedro

poster_1.jpgUSA (Walter Wanger productions), 97 perc, ff, angol

Rendező: John Ford

Producer: Walter Wanger és John Ford

Egy menetrend szerinti kocsi Arizonából Új-Mexikóba tart 1880-ban. Rajta 9 ember: 6 utas, a kocsis, egy őr és Ringo Kid, aki menet közben csatlakozik hozzájuk. Egy közös van bennük: valamilyen okból el kell jutniuk a célállomásra. Igen ám, de híre jött, hogy az Apacsok (akik elég marconának tűnnek ebben a filmben) támadásra készülnek, ezért komoly katonai kíséretet kap a jármű az első állomásig. Az egyes állomásoktól már mindig a helyi erők feladata lesz elkísérni a kocsit a következő pihenőig. Ám rögtön az első állomáson kiderül, hogy nincs sehol a váltó csapat... a kocsinak egyedül kell áthatolnia az apacsok völgyén, a homoksivatagon... és a további állomásokon sem várja semmi jó hír a kocsit...

Vérbeli westernről van itt szó, annak minden szükséges és opcionális kelléke felvonul ebben a filmben a fegyveres indián támadástól kezdve a cowboy öltözetig. De ennél sokkal több ez a film. Van mélysége és magassága. - ha nagyon patetikusan akarok fogalmazni...

Kilenc utas kilenc egyéni története fonódik itt össze.

Vérbeli western tehát, de egyik kedvenc műfajom, a road movie is ráhúzható. A film nagy része utazás a sivatagon keresztül, mely alatt megismerjük a 9 ember sorsát és ez egyáltalán nem olyan unalmas, mint amilyennek első hallásra tűnhet.

Apropó sivatag... a filmet abban a Monument Valley-ben forgatták, mely ma már tipikus western-filmes helyszínnek számít, ám akkor még ez volt az első alkalom, hogy itt filmet forgattak. Ez a terület egyébként Utah államban van, a Navaho indiánoké, és belépő-díj ellenében látogatható parkként üzemel.

John Wayne, aki papíron a film egyik főszereplője (Ringo Kid) - bár én a kocsi 9 utasát közel egyenrangú szereplőnek érzem - ezzel a filmmel lett igazán híres, holott már közel 80 filmszerep volt ekkor a háta mögött. Talán nem is véletlen, hogy a filmben viselt kalapját megtartotta, és az elkövetkező évtizedekben, ha western hőst alakított, akkor rendszerint ugyanebben a kalapban szerepelt. Filmbeli párja, Claire Trevor viszont már ekkor is nagy sztár volt, az összes szereplő közül talán a legnagyobb. 

Kedvencem azonban Thomas Mitchell, az alkoholista orvost alakító színész volt, aki ugyanolyan könnyedén tud hangost nevetést provokálni, mint amennyire a drámaibb pillanatokban is tökéletesen alakít. Egy-egy alkalommal nagyobbakat kacagtam, mint néhány vígjáték nézésekor. Nem is véletlen, hogy legjobb mellékszereplőként Oscarral jutalmazták. 

Rajta kívül még a zenei kategóriában sikerült díjat nyernie a filmnek. Nehéz dolga volt egyébként, mert ebben az évben az Elfújta a Szél tarolt a maga 10 Oscarjával. 

stagecoach_h2fswu.jpg

A hangosfilmek "eljövetelével" a western kiment a divatból, és ez a film kellett ahhoz, hogy újra divatba jöjjön ez a műfaj. Sikerét talán annak is köszönhette, hogy nem egyszerű cowboy-os, lövöldözős filmről van szó, hanem igyekeztek olyan filmet csinálni, ami nők számára is vonzó lehet. És ebben sikerrel jártak.

6 komment

118. Leopárd Kisasszony (Bringing Up Baby) - 1938

2017. augusztus 02. 18:24 - moodPedro

poster5mv5bnzmynjfmmdutzmq4ms00ytrklwi0yzatzdq0mtu3otlizju3xkeyxkfqcgdeqxvymjuxode0mdy_v1.jpgUSA (RKO), 102 perc, ff. angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Cliff Reid

Szokás mondani, hogy tuti gyerek vagy kutya szerepeltetése egy filmben tuti siker. Nos, ebben a vígjátékban egy párduckölyök kap viszonylag komolyabb szerepet. 

Nem mellesleg a két főszereplő is egy-egy húzónév: Katharine Hepburn és Cary Grant. Utóbbit nyilván nem kell bemutatni. Hepburn-el kapcsolatban annyit érdemes megjegyezni, hogy semmi köze Audrey Hepburn-höz azon túl, hogy egyezik a vezetéknevük. 

Ettől a filmtől az égvilágon semmi mást nem kell várni, csak egy jó másfél órás könnyed vidámságot. Semmivel sem mutat túl a korszakra jellemző screwball comedy-k jellegzetességein: A főszereplő párról már az első néhány perc után lehet tudni, hogy a film végén egymásra találnak, mégis szinte végigveszekszik az egész filmet. Mi meg persze jó esetben szórakozunk rajtuk.

Cary Grant a tőle megszokott módon, megbízhatóan hozza a vígjáték által tőle megkívánt karaktert. Hepburn-nek viszont ez volt az első vidám szerepe, és állítólag nehezen rázkódott bele a dologba. Vihogva, hangosan nevetve beszélt eleinte, és úgy tűnt, hogy komoly gondok lesznek így a filmmel. De végül belerázódott, én legalábbis nyomát sem látom ennek a kezdeti bizonytalanságnak. Sőt, kifejezetten bejött Hepburn lazasága.

Cary Grant rutinosan hozza a rá osztott szerepet, de ez a film nem igazán nyújtott arra lehetőséget, hogy megmutassa miért tartják akkora színésznek. Annyit viszont érdemes elpletykálni róla, hogy míg Katharine Hepburn szoros barátságot ápolt a harmadik szereplővel, a párduccal, addig Cary Grant rettegett a nagymacskától. Bár a filmen ez többnyire nem észrevehető, de Grant jeleneteinek nagy részét úgy vették fel, hogy a színészt egy üvegfal választotta el a párductól. 

A sztori: - csak, hogy nagy vonalakban orientálódjunk - A nő (Hepburn) kinézi magának a férfit (Grant) szinte a film elején, és onnét fogva nincs apelláta. Nem nyugszik míg meg nem szerzi magának, függetlenül attól, hogy a férfi valójában épp az esküvőjére készül menyasszonyával... Ennyi... a párduc csak körítés...

3 komment

117. A Pék Felesége (La Femme du Boulanger) - 1938

2017. július 29. 22:26 - moodPedro

la-femme-du-boulanger.jpgFranciaország (Les Films Marcel Pagnol), 128 perc, ff, francia

Rendező: Marcel Pagnol

Producer: Leon Bourrely és Charles Pons

Két dolgot is megtanultam ezt a filmet végignézve: az egyik, hogy a "pék" franciául boulanger. "bulánzsé" - valahogy így ejtik - és ez nekem annyira tetszik, és annyiszor hangzott el a filmben, hogy szerintem soha nem fogom elfelejteni. A latin nyelvek többségének elvitathatatlan szexepilje, hogy egyszerűen jó őket hallgatni. Most ebből nem volt hiány, hiszen ebben a filmben szinte más sem történik, csak beszélnek, beszélnek... erre még visszatérek...

A másik dolog, amit megtanultam, hogy valaki nem lehet pék és felszarvazott egy időben ... Ezt magától a péktől tanuljuk meg, és ezzel gyakorlatilag összefoglaltam a film teljes cselekményét: új pék költözik egy provance-i településre.  Gyönyörű és finom kenyereket süt, és mellesleg gyönyörű felesége van. Egy a bökkenő: a beköltözés éjszakáján lelép az asszony a település egyik pásztorával. A kétségbeesett pék nem készít több kenyeret, mire a falu összefog, és visszaszerzik a feleséget, hogy újra üzemeljen a pékség.

Műalkotásról beszélve hajlamos az ember stílusokról, irányzatokról is beszélni. Pagnol filmjeivel kapcsolatban a hétköznapi realizmust szokás emlegetni. Ezek a filmek a mindennapok valóságáról szólnak. A vidéki élet egyszerű történeteit mesélik el. És, ha francia vidékről beszélünk, akkor jelen filmnek helyszínt adó provance-i (Toulon melletti) Le Castellet tökéletes választás volt hangulatos kis utcáival.

la_femme_du_boulanger_1.jpgPagnol drámaíróként kezdte karrierjét, és filmjein is látszik a színházi múlt. Színészeit nemigen váltogatta, szeretett minden filmjében ugyanazokkal dolgozni. A péket alakító "Raimu" művésznevű színész a film igazi főszereplője, még, ha a film címe alapján azt gondolhatnánk, hogy a feleség kerül majd előtérbe. De ha már az asszony is szóba került... hát tényleg nem csúnya (Ginette Lecrec), de a szépsége mellett ebben az arcban van valami elemi, ösztönös brutalitás... vagy csak én érzem így?

78f1af5a4013070a71c922895a87f2ac--the-vamps-french-postcards.jpgÍrásom elején megjegyeztem, hogy ebben a filmben csak beszélnek...beszélnek. Valóban, a dolgok többnyire nem a szemünk előtt történnek, hanem a szereplők elmeséléséből szerzünk tudomást szinte mindenről. Visszafogottan humoros, könnyed, lassan csordogáló darab. Ám aki türelmes, és végigüli a több, mint két órát, az az utolsó 5 percben kap egy szép és bölcs... már-már katartikus lezárást. 004-the-baker-s-wife-theredlist.jpg

Szólj hozzá!