Japán (Shochiku), 144 perc, ff. japán
Rendező: Mizoguchi Kenji
Ahhoz, hogy értsük, miről szól a film, meg kell ismerkednünk a Kabukival, ezzel a fura, különleges, tradicionális japán színházzal, ami európai nézőnek jórészt értelmezhetetlen, látványos, színes jelmezei miatt mégis különlegesen pazar látványt nyújt.
De mielőtt rátérnék erre, - és magára a filmre - nem bírom, ki, hogy a japán nyelvű címről ne ejtsek néhány szót. Valami kicsit tanultam ezen a nyelven, ezért izgat engem ennyire ez a dolog... Aki erre nem kíváncsi, az a kabuki-nál visszacsatlakozhat az első színes kép alatt.
A japán írás az egyik legkülönlegesebb, ugyanis háromféle (!) írásrendszert használnak: Kanji, Hiragana és Katakana. De nem ám úgy, hogy mindenki azzal ír, amivel éppen kedve van. Nem! Megvan, hogy melyik betűkészlet mire használatos! És ezek mondaton, de akár szavakon belül keverednek is!
A Kanji gyakorlatilag megegyezik a kínai betűkészlettel. 2136 ilyen kanji karaktert tanítanak az iskolában, művelt emberek ennél valamivel többet ismernek. A japánok még nem írtak, amikor a kínaiaknak már megvoltak a betűik, így első körben simán átvették azokat. Persze az átvétel óta a fejlődésük külön vált, azaz néhány betű már nem pontosan ugyanaz, mint a kínai megfelelője. Viszont a japán annyira különbözik a kínaitól, hogy a ragozást nem tudták a kínai betűkkel megfelelően jelölni. Erre tehát, illetve az azóta keletkezett japán szavakra használják a közben kifejlődő második ABC-t, a hiraganát. Ezek a kanjinál jóval egyszerűbb, jellemzően csak pár ívelt vonalból álló jelek. És harmadiknak ott van a katakana. Ezeket kedvelem leginkább. Ellentétben a hiraganával, ezek inkább egyenes vagy csak kissé ívelő "szálkák"-ból építkeznek. Olyan érzése van az embernek, hogy kardmozdulatokkal is könnyen fel lehetne vésni őket bárhova. Katakanákat leginkább jövevényszavak, illetve külföldi tulajdonnevek leírására használnak. Illetve, ahogy mi vastag betűvel, vagy dőlt betűvel emelünk ki egy szövegrészt, úgy ők ilyen kiemelésre is használják a katakanát. Kanji-ból több ezer van, ezek a betűk szóképeket jelölnek, míg hiraganából és katakanából csak 46-46 darab van. E két utóbbi fonetikus írásmód, tehát úgy is fel tudjuk olvasni az velük leírt szavakat, hogy nem értjük a jelentését. Ellenben minden kanji-hoz meg kell tanulni a jelentését, és néhány esetben akár két három teljesen különböző kiejtését - de ennek magyarázatába már nem mennék bele, mert túl messze vezetne...)
A hiraganát és a katakanát viszont egy nap alatt meg lehet tanulni olvasni (tapasztalatból tudom). Adódik a kérdés, hogy ha ez utóbbi két betűkészlettel elvileg mindent le lehetne írni, amit le kell, akkor miért szenvednek a japánok a több ezer kanji megtanulásával? Nos a kérdés jó, választ még nem sikerült rá találnom... a legelfogadhatóbb magyarázat eddig az volt, hogy azért, mert a kanji szép. Ez mondjuk igaz...
Nézzük tehát a címet - és utána rögtön rátérek a filmre: Ha megnézzük a posztert és fenti zárójeles részt, akkor - bár elsőre nem úgy tűnik, de - mindkét helyen ugyanaz a négy betű látható (mind a négy karakter kanji egyébként):
残菊物語 - zan-giku mono-gatari
Azaz szavanként:
残 zan - utolsó
菊 kiku - krizantém - tetején a vízszintes vonal két kis áthúzással jellemző a virágot, füvet, bokrot jelölő kanjikra
物語 mono-gatari - történet betűnként: 物 (mono - dolog) 語 (katari - szó)
Mint az látható, a szó eleji "k" hang (lásd kiku -> giku) hajlamos a lágyulásra... na de itt tényleg befejezem...
A kabuki egyike a jellegzetes, tradicionális japán színházházi műfajoknak. A képen egy hagyományos kabuki színház belseje látható. Ilyennel találkozunk majd a filmben is. Ezek a színházak mindig fából és bambuszból készültek. Oldalt páholyok helyezkednek el. A nézőteret hagyományosan kettévágja (nem középen) egy "sétány", gyakran ezen jönnek be a színészek a színpadra, de van, hogy ide kerülnek jelenetek is.
Eredetileg csak nők szerepeltek a kabuki színházakban, kifejezetten könnyed, "ledér" műfajnak számított akkoriban. Miután ez kiváltotta néhány uralkodó (sógun) ellenszenvét, a női szerepeket férfiak kezdték átvenni, sőt végül az összes szerepet férfiak játszották. Idővel tehát úgy alakult, hogy kabuki darabokban kizárólag férfiak játszanak.
Szemet kápráztatóak a díszletek, a jelmezek és a smink is. Valami hasonlót láthat az, akinek szerencséje van egy Cirque du Soleil előadást megnéznie. Mint ahogy a filmben is kiderül, ezek a kabuki színészek szinte külön társadalmi kasztot alkottak. Méghozzá nagy tiszteletben álló kasztot. Az egyes színész dinasztiáknak saját címerük volt, és maguk a családok általában kifejezetten egy szereplő-típusra specializálódtak. A gyerekeket 5 éves koruktól erre tanították.
Ha egy színésznek nem volt fiúgyermeke, akkor szokás volt inkább örökbe fogadni egy tehetségesnek vélt fiút, hogy valaki továbbvigye a dinasztia nevét. Egy ilyen örökbefogadott férfi körül zajlik a film története. Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a film japánoknak készült, és enélkül a magyarázat nélkül a dolgok egy része nekünk - európaiaknak - egyszerűen érthetetlen. 
A XIX. században járunk, amikor a kabuki még fénykorát élte. Az első távol-keleti filmnél, az Éjféli Dalnál sajnálkoztam, hogy nem egy kifejezetten kínai témát dolgoz föl a film. Nos, ez esetben panaszra nincs ok, hiszen a kabuki vérbeli japán, és egyébként is minden nagyon autentikus ebben a filmben. Egy nagy bánatom volt viszont: a gyönyörű kabuki nemcsak, hogy nem színesben látható, de a fekete-fehér kópia is sajnos annyira megkopott már, hogy az az élvezhetőség rovására ment. Kellene erről is egy szépen felújított változat. Hiába kapható BluRay-en is a film, ha nem restaurálják az alapanyagot, mit sem ér a 21. századi technológia.
Kiku, a főszereplő, az örökbefogadott fiú egy női szerepeket játszó kabuki színész, akinek mostohaapja hatalmas sztár. Ám a fiú lusta is, és igazából tehetségtelen is. Ezt egy valaki mondja csak a szemébe, unokaöccsének dajkája. Talán emiatt az őszinteség miatt is, Kiku beleszeret ebbe a dajkába, holott több gésa is ostromolja szerelmével. Mind abban bízva, hogy majd őt veszi el feleségül. Ahogy a család tudomást szerez a Kiku és a dajka között szövővő románcról, elkergetik a lányt, (egy dajka szóba sem jöhet, csak egy gésa lehet a perspektíva egy komoly embernek) Kiku pedig utána megy. És egy lassan csordogáló, kissé száraz szerelmi dráma bontakozik ki ebben a közel két és fél órában.
A film inkább annak élvezhető, akit érdekel a korabeli Japán és/vagy filmesztétikai szempontból is érdemesnek tart végignézni egy filmet. Érdekes megfigyelni például a hosszú, néha több perces snittet (azaz vágás nélküli folyamatos felvételt). Ezt a stílust Jancsó Miklós "max"-olja ki majd 30 évvel később, amikor nemhogy percekig, de egy egész filmtekercsnyi (13 perc) időtartamban is képes volt olyan snittet leforgatni, ami mozgalmassága és koreográfiája miatt mégis látványos és izgalmas volt. Itt a japán rendező, Mizugochi nem merészkedik olyan messzire, mint Jancsó, de a felvételek így is érdekesek: a kamera emeletet vált, vagy körbefordul akár 360 fokot is adott esetben. A fából felépített színház nagyon alkalmas teret és sok lehetőséget biztosít ezeknek a kreatív kameramozgatásoknak.
Akit meg a tradicionális japán kultúra is érdekel valamennyire - mint például engem - az örömét lelheti olyan érdekességekben is, hogy milyen remekül kerül ábrázolásra a hagyományos japán alá-fölé rendeltség kifejezése nők és férfiak között, illetve magasabb-alacsonyabb rangúak között. A fölérendeltek mindig mélyebben, lassabban, nyomatékosabban beszélnek. Sőt vannak szavak, melyeket csak alárendeltek használnak, és vannak, melyeket csak fölérendeltek.
Aztán olyan érdekességekbe is bele lehet botlani, mint a japán dinnyeevés. Izgatottan néztem, hogyan fognak neki. Gondoltam biztos valami egészen furcsa, vad formában fogja szertartásszerűen felszeletelni a dinnyét a férfi. Először csalódnom kellett, mert egész hétköznapiasan, cikkekre szeletelte föl a dinnyét, ahogy mi is szoktuk. Amikor már beletörődtem, hogy ugyanúgy eszik a dinnyét, mint mi, akkor hirtelen megszólalt a férfi:
"Tessék! Megsózom neked!... Hmmm... Isteni finom!"
Brrr...
Egyébként ha egy szobában ketten vagy többen beszélgetnek, akkor elmaradhatatlan a tea-szertartás. És szinte a teljes film hossza alatt szól egy nagyon monoton, egy idő után mégis kellemes hangulatot árasztó japán zene.
Olyan volt ez a film, mint egy nehézkesebb kötelező olvasmány. Néha csiga lassúsággal peregtek a percek, visszagondolva rá mégis úgy érzem, hogy egy érdekes élménnyel gazdagodtam.
USA (MGM), 96 perc, ff., angol
És ez nekem kevés volt, és nem csak az volt a bajom, hogy felületes volt, de a zenékért sem voltam oda különösebben, sok esetben egészen operaária jellegűek voltak a számok, és ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni... Az viszont meglepett, hogy az Ének az Esőben című 1952-es musicalben hallható "Good Morning" című dalt valójában ehhez az 1939-es filmhez írták.
