USA (Warner Bros.), 116 perc, ff. angol

Rendező: William Dieterle

Producer: Henry Blanke

Emile Zola életének bemutatását ígéri a film eredeti címe, de aki életrajzi filmet vár, annak sajnos csalódnia kell. A közel két órás film első 30 perce ugyan felvillant néhány képet Zola életéből, kiderül, hogy Cézanne-al jó barátságban voltak, és az is, hogy a Nana című regény hozta el a gazdagsággal is járó hatalmas sikert, de szinte észre sem vesszük, és a harmincadik perc körül már az elhízott, öreg Zola terpeszkedik a gazdagon berendezett nappalijában.

Annak, aki nem kötött Zolával szorosabb barátságot eddig, (jobbra az író eredeti fotón) talán érdemes elmesélni, hogy Émile Zola a maga idejében merésznek, kihívónak, esetenként pornográfnak számított. Egyik leghíresebb regényében, a Nana címűben például egy fiatal lányról ír, aki egy meztelen színházi szereppel válik a férfiak áhított álmává, majd ezt a sikert meglovagolva luxus prostituálttá. 

Ahogy említettem, ez a film nem Zola életéről szól. Annyira nem, hogy a harmincadik perc körül, egy éles váltással egy katonai kémügyre kanyarodunk rá. Ma már talán kevésé ismert a Dreyfus ügy, de a film készítésekor még egy viszonylag neves botrány volt. Mondjuk az meglepett, hogy az amerikaiak egyáltalán tudtak róla, hogy országukon kívül is történnek események... Ez a film inkább szól erről a bizonyos Dreyfus ügyről (és mellesleg Zola ez ügyben történő kiállásáról), ugyanis a film hátralevő másfél órája ezt a történetet meséli el igen részletesen, persze amolyan hollywood-i módosításokkal a tényeket illetően.

Például a Dreyfus üggyel kapcsolatban még csak véletlenül sem hangzik el az "antiszemitizmus", vagy akárcsak a "zsidó" szó, holott valójában kulcsszerepük volt ezeknek a szavaknak. Állítólag a Warner feje (Jack L. Warner) szedetett ki minden ilyen jellegű utalást a filmből, hogy a németországi forgalmazásban ne okozzanak fennakadást.

De mi is volt ez a Dreyfus ügy? 1894-ben kiderült, hogy valaki a tiszti karból adatokat szivárogtat a németeknek a francia hadsereg legújabb ágyújának technikai adatairól. A zsidó származású Alfred Dreyfus-t vádolták meg a hazaárulás elkövetésével, és bár semmilyen közvetlen bizonyíték nem volt ellene, mégis elítélték. Megalázó módon a nép előtt megfosztották tiszti jelvényeitől, majd a dél amerikai Francia Guyana partjainál fekvő Ördög-szigetre száműzték, mely remek helynek bizonyult a kellemetlenné vált politikai elítéltek elhelyezésére. Az alábbi képen az az épület látható, ahol Dreyfus raboskodott a szigeten. Bár a sziget feltehetően kellemes klímájú, azért ez a ház nem tűnik egy luxus-nyaralónak. Dreyfus megvádolásában és sikeres elítélésében állítólag kulcsszerepe volt zsidó származásának. A tömeg szívesen vette egy zsidó meghurcolását. Amikor már bizonyítékok alapján a vélhetően igazi bűnöst, egy bizonyos Esterhazy őrnagyot vádoltak meg, azt simán fölmentették, mivel a tiszti-kar kiállt mellette, és bizonyítékokat hamisítottak az érdekében. Sajnos ez ügyben sem változott sokat a világ. Ha egy orvos vagy egy mérnök a szakma szabályait nem tartja be, és ez súlyos károkat okoz, akkor az illetőt keményen felelősségre vonják, vonhatják. Talán a bíró az egyetlen olyan hatalommal felruházott ember, aki figyelmen kívül hagyhatja a szakma szabályait, és elítélhet ártatlan embert úgy, hogy nincs arra semmilyen bizonyíték, és ennek a hibás ítéletnek az égvilágon semmilyen következménye nincsen rá nézve. Ártatlan emberi életeket tehet tönkre rosszindulat, lelkiismeret hiánya, vagy egyszerű nemtörődömsége miatt... Nem biztos, hogy ez jól van így...Talán nem árulok el túl nagy titkot, - hiszen elvileg mindenki ismerheti a dolog kimenetelét - végül kiderült, hogy a fickó ártatlan, 5 évvel elítélése után kegyelmet kapott, majd rá hét évvel, jóval Zola halála után teljesen rehabilitálták, és Becsületrendet kapott. Valószínűleg Zolá-nak is szerepe lehetett abban, hogy végül sikerült tisztáznia magát. 

Az író először nyílt levelet intézett a köztársasági elnökhöz "Vádolom - J'Accuse" címmel, melyben antiszemitizmussal és a jog sárba tiprásával vádolja a kormányzatot és vele együtt a bíróságot. Levele hatalmas visszhangot keltett. Cserébe őt is megvádolták, és rágalmazás miatt egy év felfüggesztett börtönre, és hatalmas pénzbüntetésre ítélték. 

Zola élet-története helyett leginkább ennek a Dreyfus pernek a fordulatos, és a valósághoz néha kissé hűtlen beszámolóját kapjuk. Talán ebben a mennyiségben a mai nézőnek kicsit túlságosan terjengős. Én jobban örültem volna több Zolának, és kevesebb Dreyfus-nak.

De a politikai vonal akkor - mint ahogy most is - igencsak jól tud jönni, amikor az Oscar díjakhoz állnak sorba a filmek. Ez volt az első film, mely 10 (!) jelölést kapott az Akadémiától, és abból hármat el is nyert. A legjobb film, a legjobb forgatókönyv, és a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjakat zsebelte be. Ez utóbbit a Dreyfus-t játszó színész kapta. 

Paul Muni 1937-ben Oscar-t kapott a Pasteur életéről szóló filmért, ezúttal szobrocska nélkül maradt. Már a "Szökevény Vagyok" című filmben nyújtott remek alakításánál kiderült, hogy a szerep tökéletes megformálásához mennyi előzetes munkát végez. Állítólag itt is fontosnak érezte, hogy a lehető legfelkészültebben bújjon Zola bőrébe. Kiolvasta az író összes művét, és a Dreyfus ügyről is elolvasott mindent, ami csak fellelhető volt. Az alábbi képen jobb szélen látható a Zolát alakító Paul Muni. Bal szélen pedig a legjobb filmért járó Oscart átvevő stúdió főnök, Jack L. Warner.

USA (Samuel Goldwyn Productions), 106 perc, ff. angol

Rendező: King Vidor

Producer: Samuel Goldwyn, Merritt Hulburd

Úgy látszik, ha valami igazán emberi filmet akarok látni, Hollywoodnak ezen időszakából, akkor a kis Samuel Goldwyn Productions-ban nyugodtan bízhatok. Nemrég ugyanettől a stúdiótól láttam "Az Élni Vágyó Asszony"-t és hasonló érzésekkel álltam föl a film végén, mint most: Ez egy igazán emberi film volt. 

Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan mivel indokolható, hogy felkerült a listára. Nem tudnék egy adott szempontot sem kiemelni, ami miatt a film különösen kiemelkedő. Mégis, helyenként annyira megindító volt, hogy valószínűleg azok közé a filmek közé fog tartozni, melyek komoly nyomot hagynak bennem. 

Nagyon jó ízlésre van szüksége annak a rendezőnek, aki a giccs határán mer téblábolni, de nem akarja átlépni ezt a határt. King Vidor, a film rendezője véleményem szerint elment eddig a határig, de többnyire sikerült a határ ezen oldalán maradnia. Több olyan jelenet is volt, mely romantikus lelkű lányok szemébe könnyet tud csalni. Ez is hozzátartozik ennek a filmnek a szépségéhez. Kicsit választékosabb ízlésű csajok ottalvós bulijára tökéletes választás. 

Pedig nem indult simán a film készítése. Pletykák szerint néhány jelenet leforgatása után Goldwyn behívta magához King Vidor rendezőt, és megosztotta vele, hogy azon gondolkozik, hogy kirúgja az egész stábot és dobja ezt a projektet, mert megnézte az elkészült jeleneteket, és szerint vacak az egész. Vidor olyan hangulatban ment haza, mint még soha. Nem evett, nem aludt. Éjjel 1-kor telefonhívás érkezett, megint a stúdió igazgató akart beszélni vele. Megnézte még egyszer a jeleneteket, és úgy érzi, tévedett... jó lesz ez a film... Majd elköszönt, és így már Vidor is el tudott aludni.

A rendezőn kívül a két női főszereplő is hozzájárul a film varázsához. Mindketten kaptak is egy-egy Oscar-jelölést, igaz a szobrot egyiküknek sem sikerült hazavinni. Kezdjük Barbara Stanwyck-kel, aki már a "Yen Tábornok Keserű Teájában" megmutatta, hogy nem csak szépségével, hanem színészi játékával is kiérdemli a figyelmet.

Érdekes ívet ír le az általa játszott szerep. A történet végigköveti Stella életét fiatalkorától középkoráig, kb 20-25 éven át. Tipikus történetnek mondhatnánk, hogy a gyönyörű fiatal lány, aki könnyedén az ujja köré csavarja a kiszemelt gazdag áldozatát, végül hogyan csúszik le az évek alatt, hogyan tékozolja el a lehetőséget a boldogságra. Stanwyck nem csak az idő múlását jeleníti meg nagyszerűen, - ráadásul anélkül, hogy mondjuk ráncokat kellett volna rajzolni az arcára -, de ügyes mértékletességgel hozza azt is, ahogyan kezd kicsúszni a lába alól a talaj, majd ahogy megpróbál visszakapaszkodni.

Barbara Stanwyck mellett a film másik üde színfoltja Anne Shirley, aki messze nem ilyen visszafogott, kissé hebrencsként hozza Stella tini lányát, majd az ifjú szerelmes hölggyé cseperedő menyasszonyt. A forgatás alatt töltötte be a 18-at. Vidor állítólag nem szentelt túl sok figyelmet Shirley kisasszonyra, aki ezt meglehetősen zokon vette, és Goldwynnak sírta el bánatát. Az meg újra felhívta Vidort, és a lelkére kötötte, hogy vagy dicsérje vagy szidja a kisasszonyt, de foglalkozzon vele, mert nem akarja az irodájában hisztis tyúkok lelkét ápolgatni. Anne Shirley egyébként le volt nyűgözve Stanwyck tehetségétől. 

Stella fiatalkorával indul a film. Ahogy írtam, ügyesen levadászik magának egy gazdag férjet, akivel közös lánya születik. De nem bír a vérével, más férfiakkal is barátkozik. Ezt a férj hosszú távon nem nézi jó szemmel, inkább lelép és egy korábbi barátnőjével él tovább. A kislány persze az anyával marad, szép nagylánnyá cseperedik. Az anya viszont továbbra is azzal a férfival barátkozik, aki miatt felbomlott a házassága. Ez a férfi viszont szép lassan lecsúszik, vele Stella is elindul a lejtőn. Kislányának viszont nem ezt az életet akarja, és ennek eléréséért bármire képes.

 A filmnek akkora sikere volt, hogy egy 18 éven keresztül futó rádiójáték kerekedett belőle, mely a szereplők életének további alakulásával foglalkozott minden hétköznap délután 15 percben az NBC Radio-n. 

Franciaország (R.A.C.) - 109 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Albert Pinkovich, Frank Rollmer

Vannak filmek, melyeknek már a címében van valami megmagyarázhatatlan erő, ami megelőlegezi, hogy valami különleges alkotásról van szó. Jancsónak van jó néhány ilyen elementáris erejű címe, pl. "Fényes Szelek", "Csend és Kiáltás" vagy "Oldás és Kötés", de ilyennek érzem a "Száll A Kakukk fészkére" és az "A Bárányok Hallgatnak" című filmeket is, hogy találomra kiemeljek néhányat....

A cím titokzatos, és a film megtekintése után is csak sejtései lehetnek az embernek, hogy mi is lehet ez a "nagy ábránd"... És el kell árulnom, hogy az igazi megfejtéshez olyan lexikális tudás szükséges, amivel valószínűleg nagyon kevés ember rendelkezik. A megfejtést elárulom a poszt végén.

Végre egy minden tekintetben magas színvonalú francia film! Ráadásul sztárokkal teletűzdelve. Vegyük rögtön Jean Gabin-t, aki a korszak talán legnagyobb francia közönség-kedvence volt. Az ő szereplésének köszönhette Renoir, hogy viszonylag jól volt eleresztve a film büdzséje. 

Aztán itt van még Erich von Stroheim. Ez a tenyérbemászó csodabogár, aki pályája során mindenkivel összetűzött, akivel csak tudott. Közismert, hogy Irving Thalberg-gel a Universalnál és az MGM-nél is éles vitái voltak von Stroheim-nek, amikor még egyáltalán hagyták rendezni. Ennek a filmnek a készítésekor Amerikában már leáldozóban volt a csillaga, és Európába jött szerencsét próbálni. Renoir úgy tekintett az amerikaira (aki itt német tisztet játszott), mint egy hatalmas példaképre. Ezért is okozott benne hatalmas törést, hogy von Stroheim eleinte mindenbe bele akart szólni a maga ellentmondást nem tűrő stílusában. Renoirnál végül elszakadt a cérna, amiből üvöltözésig fajuló vita kerekedett, amit állítólag mindkettőjük részéről könnyes összeölelkezés zárt. Mindenesetre von Stroheim ugyanazzal a bicskanyitogató kivagyisággal hordja ferdén a sisakot, ahogy azt a 15 évvel ezelőtti Szeszélyes Asszonyokban már láthattuk tőle, és amely - valljuk be - rendkívül jól állt neki.

Háborús film, de nincsen benne csata. Az első világháború alatt játszódik, 3 francia fogoly sorsát követjük végig, nagyrészt német tiszti fogolytáborokban. Annak, hogy tiszti fogolytáborokat írok, jelentősége van. Magyarázat helyett idézem a film egyik párbeszédét, és minden azonnal világos lesz. Két fogoly beszélget:

- Mindent lehet venni a városban?

- Majdnem mindent... de csak a kantinon keresztül.

- Nagyszerű! Egy fotelt szeretnék... egy kényelmes fotelt. Egy játékkártyát, pár könyvet és angol cigarettát.

- Oh... azt nem hiszem, hogy talál.

- Nem???

Szóval ezek a tiszti fogolytáborok inkább hasonlítanak szanatóriumhoz, mint fogsághoz, de a mi három francia tisztünk feltett szándéka, hogy megszökjenek. A fogság és a háború összekovácsolja őket, ám végig tisztában vagyunk vele, hogy háborún kívül semmi közük nem lenne egymáshoz, hiszen a társadalmi különbségek elszigetelnék őket egymástól.

Először is ott van a legelőkelőbb, Boeldieu kapitány, akiről kiderül, hogy arisztokrata felmenőkkel rendelkezik. A hasonló ősökkel rendelkező német tiszt (von Stroheim) azonnal megtalálja a közös hangot a kapitánnyal. Fogolyként is mint úriemberrel bánik. Fölöslegesnek tartja átkutatni cellájukat, ha a kapitány úri becsületszavát adja, hogy nincsen a szobában semmi tiltott dolog.

Másodsorban ott van a Gabin által alakított gyári munkásból lett tiszt, Maréchal. Rajta már keresztülnéz a német tiszt. Nem ellenséges vele, de semmibe veszi, mivel nem tartozik a felsőbb osztályhoz. 

Harmadikként pedig Rosenthal, a zsidó, aki mindent megtesz, hogy befogadják társai. Neki van a legnehezebb dolga, hiszen, nemcsak, hogy zsidóként kicsit különcnek tekintik, de szülei nem is franciák. Így neki meg kell dolgoznia, hogy barátkozzanak vele. A gazdag rokonoktól kapott csomagok tartalmát mindig megosztja a többiekkel, mivel a német koszt a táborban ehetetlen. Igen, nem tévedés, ezekbe a tiszti fogolytáborokba csomagot küldhettek a rokonok a bentlakók számára. Az első világháború még ilyenformán zajlott. Renoir biztosan jól tudta, hiszen ő maga is volt katona.

Jó a film! Vannak benne egészen meghatóra sikeredett jelenetek. Van benne némi humor. Még izgalom is adódik, vajon a szökés sikerül-e végre valahára...

És akkor a végére, ahogy igértem... vajon mit takar a "Nagy Ábránd"? Vagy pontosabban a "La Grande Illusion"?

1909-ben Norman Angell, egy angol újságíró-politikus kiadott egy könyvet "Europe's Optical Illusion" címmel. Ez a könyv újra kiadásra került 1910-ben, ekkor már "The Great Illusion" címmel. Ez franciául "La Grande Illusion". Akkoriban széles körben ismert volt ez a könyv, nem nagyon kellett magyarázni tehát a címet. Mára már elfeledett, ezért senki nem érti, mi is ez a nagy illúzió illetve ábránd, ami kapcsolódna ehhez a filmhez... A könyv egyébként az irónak azt a tételét fejtegeti és próbálja bizonyítani (még az első világháború előtt), hogy egy elhúzódó európai háború egyszerűen nem történhet meg, mert nincsen semmilyen racionális haszna. Mint kiderült, nem csak egyszer, de kétszer is megtörtént az, aminek a könyv szerint nem szabadott volna. Valószínűleg ez a legfőbb oka, hogy a filmet ismerjük, de a címadó könyvet nemigen...