USA (Paramount), 69 perc, ff. angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Herman J. Mankiewitcz

Kacsaleves? Riasztóan hatott ez a cím, hozzá pedig még ez a fotó a valószínűtlen bajusszal szivarozó pofával... hát... vegyes érzelmekkel ültem neki a filmnek. 

Az egész egy tűzön rotyogó, vízzel teli bográcsban úszó néhány élő kacsával kezdődik. Ez az egyetlen jelenetecske a filmben, melynek köze van bármilyen kacsához. 

Az angol értelmező szótár szerint egyébként az amerikai szlengben a 20 század elején a duck soup valami könnyen végrehajtható dolgot jelentett. 

A plakáton is olvasható, hogy a filmet a Négy Marx testvér szereplésével hirdetik. Igazából öten voltak, de a legfiatalabb nagyon hamar levált a testvéreiről, nem szeretett színészkedni.

Ebben a filmben ugyan még négyen vannak, de csak a három legidősebb testvér az, akik életük végéig megmaradtak a szakmának.

A három legidősebb kialakított magának egy-egy határozott stílust, amit rendre hoztak filmjeikben. Körbelül úgy, mint ahogy Chaplin is ragaszkodott a "kis csavargó" karakteréhez.

A képen legfelül Chico, aki általában az olaszos figurát hozta, a friss bevándorlót, akinek angolja még messze nem tökéletes.

Alatta a szőke parókás Harpo, aki egy film kivételével soha nem szólalt meg. Viszont majdnem minden filmjükben játszott a hárfán. (Ebben pont nem).

Harmadik felülről az előbb említett bajusszal és hatalmas festett szemöldökkel rendelkező Groucho. 

Legalul pedig Zeppo. Neki nincs sajátos karaktere. Kicsit talán kilóg a többiek közül. Nem véletlen, hogy végül ő is elhagyta a csapatot.

Ami még érdekes velük kapcsolatban, hogy hiába annyira különbözőek az egyes karakterek, ha ezeket levetik, szinte megkülönböztethetetlenné válnak. A film egyik legjobban sikerült jelenete pont erre van kihegyezve: amikor egymás tükörképeit játsszák el, mintha egyikük egy tükör előtt állna, és abban látná magát.

A film egy végeláthatatlan komédia, egy percig sem lehet komolyan venni. Annyira tömény a humora, hogy egy idő után kifejezetten fárasztóvá válik, ráadásul erős figyelmet igényel, ha nem akarunk lemaradni a poénokról, főleg mivel rengeteg a szóvicc. Nem állítom, hogy perfekt angol vagyok, de angol felirattal általában nem szokott problémát okozni egy film megértése. De itt sokszor bajban voltam.

- Do you have a licence? (Van jogosítványa?)

- No, but my dog has thousands. (Nem, de a kutyámnak van több ezer)

Itt szerencsére leesett, hogy a lice tetveket jelent angolul...

Ilyenekből van egy vagonnal... de elemzések szerint a poénok jó része korabeli események, pletykák, stb. ismeretét is igénylik, tehát esélyünk sincs minden poén elcsípésére. Nem is csoda, hogy - ellentétben például Chaplinnel - Európát nem nagyon sikerült meghódítaniuk. 

Aztán persze - az előbb említett tükröshöz hasonlóan - van rengeteg non-verbális poén is, melyek leginkább a némafilmes korszak burleszk-filmjeire emlékeztettek. 

Nagyon röviden az egészen komolytalan sztori: Freedonia kis mini-állama csődbe jutott. Egy amerikai szponzor (hölgy) csak az esetben vállalja az állam gazdaságának megtámogatását, ha az ő pártfogoltja, Rufus T Firefly lesz az elnök. Rufus (a bajszos Groucho) hamisítatlan, buta diktátorként viselkedik, kormányüléseken esély sincs komoly dolgokról tárgyalni. Sylvania (egy másik fiktív állam) nagykövetével kölcsönös buta sértegetéseik miatt még háborúba is keveredik.

A rendező McCary utálta a filmet. Meg sem akarta csinálni, a Marx testvérek akarták, hogy feltétlenül ő rendezze a filmet. A stúdió segítségével ezt végül sikerült is kierőszakolniuk. Mindenesetre a rendező állítólag a forgatás végén hálát adott az égnek, hogy nem bolondult meg a film készítése során. Elmondása szerint borzasztóan megterhelő volt a Marx-ékkal dolgozni, elviselhetetlen embereknek írja le őket. Ebben szerepet játszhatott talán az is, hogy a fiúk nem vették túl szigorúan a forgatókönyvet, a film jó részét improvizációk teszik ki. Meg is látszik ez egyébként. Sok esetben éreztem úgy, hogy kifejezetten esetlegesen alakultak a dolgok. 

Ez volt a fiúk utolsó filmje a Paramountnál. Legközelebb már MGM-nél találkozunk majd velük, Thalberg irányításával vissza kellett venniük ebből az eszeveszett improvizálásból, és élő műsorok során, közönség előtt először le kellett próbálniuk az egyes poénokat. De erről majd részletesebben az adott filmhez kapcsolódóan.

Láttad a filmet? Írd meg a véleményedet hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Paramount) - 66 perc, ff., angol

Rendező: Lowell Sherman

Producer: William LeBaron

Hiába kapott Oscar jelölést a legjobb film kategóriában, és volt 1933 ötödik legtöbb bevételt hozó filmje, erős meggyőződésem, hogy ennek a műnek a filmtörténeti jelentősége jóval meghaladja valódi jelentőségét... magyarul nem voltam elájulva tőle, de beszámolók alapján valószínű, hogy nagyban hozzájárult a következő évben bevezetésre kerülő, jelentősen megszigorított, un. Hayes-kódex létrejöttéhez, és ezzel  értelemszerűen a pre-code időszak végéhez.

Mae West nem csak színházi színésznő volt, de darabjait - amikben játszott - részben maga írta. Jelen film egy korábbi, 1928-as nagy sikerű darabjának, a "Diamond Lil"-nek megfilmesített változata. 

Hiába keresem Mae West vonzerejét, amivel a korabeli közönség rajongását kiváltotta, egyszerűen nem találom. Nem is annyira fiatal (itt 40), kicsit dundika, szerintem az arca sem túl szép... egyszóval nálam nem sikerül betalálnia. Szerepe szerint ebben a filmben szabad szájú, imádja az ékszereket, és a szexet, főleg a nála fiatalabb férfiakkal... hm...

A film férfi főszereplője Cary Grant, aki itt még harminc sincsen, karrierje elején. Lou (a színdarab Diamond Lili-je) aki a férfiakat általában csak céljai elérésére használja, ezúttal - talán életében először - beleszeret a fiatal misszióvezetőbe.

Semmi olyan, ami mai szemmel kiverné a biztosítékot. Még 16-os besorolást is aligha tudna kiérdemelni magának, ha ma tévébe kerülne. Van benne ugyan egy véletlen gyilkosság, de annak előadása kifejezetten ügyetlenül színpadias.

Azt is tudni lehet, hogy az eredeti színdarabból a legmeredekebbnek tartott részeket kihagyták az átdolgozás során, mégis több ország (Ausztrália, Ausztria és Finnország) cenzorai visszautasították a film bemutatását. 

Nos, Lou (Gyémánt Lili) egy éjszakai szórakozóhely vezetője. És ez a hely maga a fertő. Ugye nyilvánvaló, hogy mint ilyen, egyrészt kuplerájként is funkcionál, másrészt bűnözők fellegvára is a hely. És mindez úgy bemutatva, hogy a film nem ítéli el őket egyértelműen. Na, ez így nem mehet tovább. 1934 nyarától néhány évtizeden keresztül az USA-ban ilyen nem fog előfordulni.

Kicsit vígjáték, bár a poénok feltehetően elavultak (vagy csak én nem értettem őket), kicsit romantikus is próbál lenni (legalábbis a végén), van benne egy kis maffiózós vonal, Lou néhány színpadon előadott énekes száma miatt még a musical jelleget is rá lehet fogni... egyszóval sok mindent belepréseltek ebbe a 66 percbe.