Franciaország (Panthéon), 41 perc, ff., francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Pierre Braunberger

Kedves kis lírai rövid játékfilm, gyönyörűen fényképezett képekkel. Egy család, - mely áll férjből, feleségből, nagymamából, egy lányból és annak málészájú udvarlójából - elmegy kirándulni vidékre, valahova a Szajna-partjára.

Mindez egy 1860-as gyönyörű nyári nap délutánján. A filmben nem történik sokkal több, mint, hogy két helybeli férfi kinézi magának a család két fiatalabb hölgytagját, anyát és lányát, majd romantikus csónakázással egybekötve elcsábítják őket, míg a család gyanútlan férfi tagjai horgásznak, illetve anyós pajti alszik...

A történet egyébként egy Maupassant novella alapján született. Az író jó barátja volt Jean Renoir édesapjának, a híres festőnek, Auguste Renoirnak. 

Egy mozgalmas werk-fotó:

Nem is a cselekmény a legérdekesebb, hanem a hangulat, amit a rendező a képekkel létrehoz. Renoir nem félt olyan felvételeket készíteni, hogy néha a cselekmény csak átsejlik a fű takarásából. Mintha ott hasalnánk annak rejtekében és titokban lesnénk az eseményeket. De emlékezetes az a jelenet is, amikor a hintázó lányt a hinta lengését követve látjuk. Ennek filmezéséről is sikerült egy fotót találni (bal alsó):

A film csúcspontja az a rész, amikor a lány és újdonsült udvarlója titokban ölelkezik, a lány tiltakozik, de végül enged az erőszaknak. És ezzel mintegy megbélyegezte saját életét, mert hiába csak egy néhány órás kaland volt az egész, ettől kezdve már soha nem tud boldog lenni bamba udvarlója (későbbi férje) mellett. Végleg elvesztette ártatlanságát, mint Éva bűntelenségét a paradicsomban.

A szereplőkhöz nem kerülünk igazán közel. Az egész film mintha egy mozgó festmény lenne. A képek olyan megkapóak, hogy szinte végig azt éreztem, szeretnék én is a részese lenni az egésznek. Szeretnék ott heverni én is a füvön a családdal vagy a csónakban ahogy az siklik csendben a Szajnán. 

A filmet végül nem Renoir fejezte be. Furcsa módon tíz évig a "fiókban hevertek" a tekercsek. Kérdéses, hogy egyáltalán mindent leforgatott-e a rendező, amit elképzelt. Az bizonyosnak tűnik, hogy eredetileg is rövid filmben gondolkozott, tehát nem azért lett 40 perc körüli a végeredmény, mert csak részben készült el. De valami miatt mégis félbe maradt a project, ennek oka tudomásom szerint a mai napig nem pontosan tisztázott. Több helyen olvasom, hogy a rossz időjárás miatt szakadt félbe a forgatás. Ez most komoly? Egy ilyen szintű rendező belekezd egy filmbe, majd elromlik az idő, és a művésznek elmegy a kedve az egésztől? Hát legalábbis furcsa...

Mindenesetre tíz évvel a forgatás után a film producere fogta a rendelkezésre álló anyagot, és Renoir közreműködése nélkül (ő akkor az USA-ban dolgozott), de annak korábbi elképzelései alapján elkészítette a filmet.

A Criterion Collection néhány éve készített egy gyönyörűen felújított változatot erről a filmről. Én is ezt láttam, talán emiatt jöttek át ekkora erővel ezek a képek. A kiadó a filmet megspékelte egy rendkívül különleges anyaggal, mely a fennmaradt nyersanyag segítségével eleveníti fel a teljes forgatási folyamatot. Ez tehát a jó hír. A rossz hír, hogy mint minden olyan alkalommal, amikor frissen kiadják egy film frissen felújított változatát, a cégek töröltetik a youtube-on található ingyenes stream-eket. Ez persze érthető, hiszen miért fektetnének nagy energiákat a film drága felújításába, ha azt ingyen nézné mindenki. Ergo sajnos ehhez a filmhez sem tudok most ingyenes linket posztolni.

USA (RKO) 96 perc, ff., angol

Rendező: Mark Sandrich

Producer: Pandro S. Berman

Fred Astaire és Ginger Rogers! Remek párosítás! Fred Astaire szinte gyermekien ártatlannak tűnő arcán azért mindig ott van egy kis huncut mosoly. Ginger Rogers pedig igazi bombázóvá nőtte ki magát ekkorra. Nem először találkozhatunk vele, hiszen szerepelt a 42. Utca Foglya és Az Aranyásók 1933-ban című Warner Bros musicalekben is. De talán egyikben sem volt olyan szép, és bájos, mint ebben.

Az RKO az öt nagy Hollywoodi stúdió leggyengébb tagja volt (a Paramount, MGM, 20th Century-Fox és a Warner Bros mellett), és viszonylag korán (1955-ben) meg is szűnt. A King Kong-gal ugyan belenyúltak a tutiba, de egyébként kézzelfogható, és szinte biztos nyereséget a harmincas években igazán csak a Fred Astaire - Ginger Rogers musical filmek hoztak, na meg persze az ekkoriban még nem a nagyok közé sorolt, akkoriban független Disney rajzfilm-stúdió egész estés mese-filmjeinek forgalmazása.

Egy filmek forgalmazásával is foglalkozó, filmbarát ismerősöm jelentette ki egyszer, hogy ő olyan filmet biztosan nem néz meg, melyben a szereplők elkezdenek énekelni. És ezzel valószínűleg nincs egyedül. Nem túlzás azt mondani, hogy a musical-ek kimentek a divatból, még akkor sem, ha az idei Oscar-t néhány percre a Kaliforniai Álom nyerte. Az utóbbi tíz évben nem emlékszem ezen a filmen kívül jelentős musicalre. Az 1930-as évek viszont nagyon sikeres és termékeny korszaka volt ennek a műfajnak, gondoljunk csak a már látott Busby Berkeley által koreografált Warner musicalekre!

Adott volt tehát egy nyerő főszereplő páros, kellemesen fülbemászó zenék, könnyed, néha vígjátékokat is maga mögé utasító, hahotára késztető poénokkal (a jelenet az angol klubban zseniális), helyenként romantikával, és mindezt nyakon öntötték egy olyan díszlettel, amire elég nehéz szavakat találni. Ugyanis felépítették Velencét hófehér, csillogó-villogó Art Deco stílusban... És amit ebben a díszletben vettek fel, az elvileg tényleg Velencében játszódott... Kicsit félve vallom be, de engem ez az egészen valószínűtlen, az eredetire csak nyomokban emlékeztető és látszólag minden jó ízlést sárba tipró Velence díszlet elvarázsolt. Vizét telenyomták fekete színezővel, hogy mellette még világosabbnak tűnjenek a fehér díszletek. Mi köze ennek Velencéhez? És mégis... nem tudom mivel magyarázni, de imádtam.

A film legismertebb dala talán a Cheek to Cheek, mely szinte mindent tartalmaz, amitől jó a film. Bár Fred Astaire saját bevallása szerint nem tudott énekelni, azért sokan elfogadnánk ezt a kellemes énekhangot. Természetesen a korszakra jellemző step-tánc is megjelenik, no meg az előbb említett díszlet is. 

A film humorforrása (és izgalomforrása) a vígjátékok egyik gyakran használt eszköze, egy félreértés végigvezetése a filmen. Ginger Rogers és Fred Astaire gyakorlatilag első látásra egymásba szeretnek, ám egy félreértés miatt a hölgy azt hiszi, hogy a férfi házas. Nem kell mondanom, ezt nem veszi jó néven a gyönyörű szőkeség. Szerelmes lovagunk meg nem érti, hogy miért kap hirtelen pofont, ha előző nap még minden sínen volt... Persze végül minden a helyére kerül, és közben mi egy remek bő másfél órát töltünk el.

 Nagyon várom következő filmjüket. Hamarosan újra szerencsénk lesz hozzájuk.