Franciaország, 22 perc, néma, ff.

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Luis Buñuel

Buñuel szájában cigaretta, kezében egy klasszikus borotvapenge, megfelelő módon megélesíti... ellenőrzi az élességét... Szétfeszíti egy nő szemhéjait (a nő nem ellenkezik), és az éles pengével kettéhasítja a szemgolyót...

... így kezdődik Salvador Dalí és Luis Buñuel közös filmje...

Az egész egy furcsa álom. És ez a film tökéletesen ragadja meg az álom legfontosabb tulajdonságait: azaz nincsenek szabályok, a dolgok nem logikusan következnek egymásból, és az események - melyeket nagyrészt tudatalattink irányít - többnyire látszólag megmagyarázhatatlanul alakulnak álmainkban. Ez a film pontosan ilyen.

Tegnap éjjel néztem meg ezt a filmet, és a ma délutáni szunyókálásomból felkelve átgondoltam, hogy mit álmodtam, ekkor jöttem rá egy csomó dologra a filmmel kapcsolatban. Álmomban is többször előfordult például, hogy az események során egyik pillanatról a másikra olyan családtagok ültek körülöttem, akik néhány másodperccel korábban a közelben sem voltak. És amitől ez igazán álomszerű, hogy akkor ez egy picit sem tűnt furcsának vagy zavarónak.

Ebben a filmen végig ilyen furcsaságok történnek, teljesen logikátlanul. És azt hiszem, a legnagyobb hiba lenne, ha megpróbálnánk valami nagy okosságot, ne adj isten üzenetet találni ezekben a furcsaságokban.

A film terve úgy fogalmazódott meg, hogy Dalí és Buñuel egy étteremben álmaikról beszélgettek. Dalí a kezét ellepő hangyákról mesélt, Buñuel pedig egy felhőről, mely vonulásával szinte felhasítja a holdat, akárcsak egy borotva egy szemgolyót... ez a beszélgetés meg is alapozta közös filmjüket.... a két álom keresztezéséből született ez a szürrealista Andalúziai Kutya.

Szürrealizmus: Elsősorban a festészetre és szobrászatra jellemző művészeti irányzat, mely az 1924-1945 években volt a legnépszerűbb. A 'sur réalisme' (realitáson túl) francia kifejezésből származik az elnevezése. Lényege valamiféle elvonulás a fantáziába, álmok világába, sőt néha egy félelmetes, őrülten irreális világba.

Mint említettem, szinte semmilyen összetartó erő nincs a filmben azon kívül, hogy egy rémálomszerű festménnyé áll össze végül. Kicsit olyan, mint Alíz Csodaországban, azzal a különbséggel, hogy ez esetben még véletlenül sem hiszi róla senki, hogy gyerekmese. Ezért is címkéztem fel - az 1001-es lista során először, de nem utoljára - 18+ címkével ezt a filmet.

Amit Dalí és Buñuel eltervezett, azt tökéletesen valósítja meg a film, tökéletesen eltalált időtartamban. 22 percben pont elfogadható az adagolása. Ennél hosszabban már unalmas lett volna, de így egy izgalmas, nagyon furcsa kis kirándulás volt...

USA (Paramount Pictures), 76 perc, ff. néma

Rendező: Josef von Sternberg

Producer: J.G. Bachmann

A kikötők misztikus és mocskos világa olyan atmoszférával rendelkezik ami különösen izgalmasnak tűnik a külső szemlélő számára. Rejtő Jenőt is megihlette ez a csavargókkal, bűnözőkkel és persze matrózokkal teli színhely. A hajók általában viszonylag rövidebb időt - legfeljebb néhány napot - töltöttek el egy kikötőben. Ilyenkor a legénység a szabadnapot a környéken töltötte, kiengedve a gőzt, átadva magát az élvezeteknek.

A film során Bill Roberts fűtőnek (George Bancroft) - ő az, aki lapátolja a szenet a gőzhajó kazánjába - egy ilyen szabadnapos kikötői éjszakáját, majd az ezt követő reggelét követjük szemmel. 

Figurája pontosan olyan, mint Charles Bronson: keveset beszél, kicsit egykedvű, de ha igazságtalanság éri, akkor nem haboz erőszakot használni... és mindenkit legyőz. A film több jelenetét nézve is az volt az érzésem, mintha kimondottan Bronson-t utánozná, - ami nyilván képtelenség, hiszen Bronson ekkor még csak 7 éves volt.

Az éjszaka kiindulópontja az, hogy Bill kiment egy öngyilkosjelölt nőt a Hudson-ból. (Betty Compson) Szépen megcsinált felvétel. Nem a vízbeugrót veszi a kamera, hanem annak a vízen tükröződő képét. Hatalmas ötlet... ettől egész más hangulatot kap az egész.

Egy éjszakai mulatóba viszi, annak motel-szerű csatolt részének egyik szobájába. Ott tér magához a nő. Nem tudjuk - csak sejtjük - , hogy valamilyen prostituált-féle lehet, és azt sem tudjuk, hogy miért dönt úgy, hogy megpróbálja eldobni magától az életet. De ez egyáltalán nem baj. Nem árt, ha egy film nem próbál mindent a szánkba rágni - hagyja , hogy mi döntsük el, mi okozhatta, hogy ilyen döntést hozzon ez a hölgy...

Egy furcsán izgalmas éjszaka veszi kezdetét, mely a remek díszletnek - szinte minden látható ablak mögött megjelenik néhány sirály, ami nagyon nyerő volt - a határozottan jó színészi játéknak és a tökéletesen üzemelő rendezői munkának egyaránt köszönhető.

 A férfi beleszeret a nőbe. El akarja venni feleségül. De néhány órája van már csak ebben a kikötőben - aztán megy tovább a hajó, és ki tudja mikor térhet vissza... ezért az esküvő sürgős! A nőnek nagyon imponál ez a "bolondság"... Valószínűleg valami nagyon mély és nagyon hosszan tartó fájdalom késztethette az öngyilkossági kísérletre, hiszen szinte pusztán a házasságkötési gesztus benne is visszavonhatatlan szerelmet gerjeszt. Talán kicsit túlzó szó ide a "szerelem" ? ....Ki tudja...

... de mi más magyarázza azt a fájdalmat, ami megjelenik ezen az arcon, amikor reggel kiderül számára, hogy megint csalódnia kell... cérnát szeretne befűzni a tűbe, még utoljára megvarrni a "férje" ruháján a hasadást, mert hát így mégsem engedheti el... bár sejti, hogy az talán soha nem tér vissza hozzá...

ám nem tudja befűzni a tűt, mivel a könnyek miatt nem látja a lukat a tű végén. Semmi különleges nincsen ebben a jelenetben, talán egyszerűsége miatt olyan megejtően kedves...

Nem akar túlzásba esni ez a film. A szabadnap éjszakáját és hajnalát viszont olyan jól eltalált hangulattal  hozza, hogy azzal már-már közel jár a Virradat-hoz. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (MGM), 90 perc, ff., néma

Rendező: King Vidor

Producer: Irving Thalberg

A film rendezője és a producere is ismerős az 1001-es lista korábbi filmjeiből

Irving Thalberg volt ekkor az MGM alelnöke (produkciós igazgató) akivel rendkívül sikeres korszaka volt ennek a stúdiónak. Sajnos nagyon fiatalon, 37 éves korában elhunyt egy veleszületett szívbetegség miatt. Belegondolni is szörnyű, de tudta, hogy nem várható, hogy sokkal túlélje a 30. születésnapját. Vezetése alatt az MGM szárnyalt, így nem csak kasszasikereket készítettek, de megengedhették maguknak, hogy olyan filmekkel is kísérletezzenek, amik művészileg izgalmasabbnak tűntek, de a tömeg igényeit kevésbé elégítették ki.

King Vidor a Lángba Borult Világ-ot rendezte az ezt megelőző évben az MGM-nek, ami elég sikeres volt ahhoz, hogy most azzal a kéréssel forduljon Thalberg-hez, hogy egy olyan filmet készíthessen, ami nem feltétlenül számíthatott zajos közönségsikerre, és az ezzel járó erős bevételre. Nem volt ez teljesen szokatlan kérés. 1929-ben még meredekebb dolgot kér majd Vidor: Olyan filmet szeretne csinálni, aminek az összes főszereplője színesbőrű (Hallelujah címmel). "Egy fillért sem fogunk ezzel keresni" - mondta állítólag Thalberg - "De ne aggódj! Mondtam, hogy néha megengedhetünk magunknak egy kis kísérletezést..."

Furcsa film, szép film... mégis, kicsit azért bizonytalan a kapcsolatom vele...

Érdekes, hogy az amerikaiak mennyire odavoltak a német expresszionista filmekért. A Fox elcsábította Németországból Murnau-t, hogy megcsinálja a Virradat-ot, az MGM-nél meg "saját hatáskörben" álltak neki egy expresszionista stílusú film elkészítésébe.

New York-ban játszódik a film nagy része, melynek felhőkarcolói remek díszletet biztosítanak egy ilyen filmnek. Ezek a félelmetes magasságú épületek nem is állnak olyan távol a Metropolisz futurisztikus építményeitől. A filmtechnikai szempontból egyik legizgalmasabb snittben egy felhőkarcoló mellett emelkedik a magasba egy kamera vagy ötven emeletet, majd betekint az egyik ablakon, ahol egy mértanilag tökéletes négyzetrácsos rendben elhelyezett, végtelen számúnak tűnő íróasztalnál ülnek a dolgozók.

Az akkori technikai színvonalon ez izgalmas kihívás volt, hiszen legjobb esetben is helikopter kellett egy ilyesmi megvalósításához, de akkoriban még nem állt rendelkezésre olyan technológia, amellyel kiküszöbölhető lett volna a helikopter rázkódása. Márpedig ez a felvétel nagyon lágy kameramozgást mutat. 40 mp - nél kezdődik a felhőkarcolós jelenet, de érdemes megnézni a teljes másfél percet, főleg annak aki szeretné látni, hogy milyen volt New York az 1920-as évek vége felé, amikor még üzemelt az azóta megszüntetett magasvasút is.

A megoldás persze kézenfekvő, ha az ember már ismeri: Először a valódi épületet mutatják különböző szögekből, majd vágás után utoljára már ugyanannak az épületnek csak egy makettjét, melyet fektetve építettek meg, így nem okozott különösebb problémát a makett fölött a kamerával végigpásztázni az épületen. A kamera kreatív mozgatása egyébként jellemző az egész filmre.

Hiába a sok expresszionista jellegű momentum, a film mégis nagyon messze áll a német expresszionista filmektől, sokkal inkább emlékeztetett az általam nagyon megkedvelt Virradat-ra, melynek szintén voltak expresszionista vonásai , de alapjában véve semmi - a műfajra annyira jellemző - misztikum nem volt benne.

Ez a film is inkább ilyesmi... De míg a Virradat két ember egy - nagyon sűrűre sikerült - napját kíséri végig, ez a film két ember életének egy viszonylag hosszabb szakaszát festi elénk.

Kezdve megismerkedésük boldog pillanataitól, arról a gyönyörű estéről, melyet a New York-i Coney Island-en a vidámparkban  töltöttek el. Nagyon jó hangulatú, igazi "feelgood" része ez a filmnek. Ekkor még előttük volt az élet, minden olyan boldognak tűnt, ahogy az általában a felhőtlen fiatalságot jellemezni szokta...

Majd jöttek a gyerekek, de jöttek az anyagi problémák... tragédiák... ahogy ez szintén előfordulhat mindenkivel...

Nem a cél érdekes - nem tart sehova a film - az út a lényeges, ahogy mindez megvalósításra került. A színészek játéka többnyire remek. 
A női főszereplő Eleanor Boardman a rendező (King Vidor) felesége. A férfi főszereplő - James Murray - hibátlanul játszik. Róla érdemes megemlíteni, hogy élete még filmbeli szerepénél is drámaibban alakult. Érdemel egy külön bekezdést is ez a fickó:

James Murray az 1920-as évek elején jött Hollywood-ba szerencsét próbálni. Főleg statiszta- és mellékszerepeket kapott, mígnem egy szép napon, amikor King Vidor épp főszereplőt keresett a "Tömeg"-hez valamiért felfigyelt rá az MGM stúdiójában bóklászva. Le is egyeztetett vele egy találkozót... amire Murray nem ment el... azt hitte valami átverés... Akkoriban ugye nem voltak mobiltelefonok, hosszas nyomozásba kezdett Vidor, hogy újra megtalálja Murray-t. Végül a keresgélés eredményes lett. És bár a film nem lett zajos közönségsiker, felfigyelt rá a közönség és a filmes szakma is. Elkezdett komolyabb szerepeket kapni. De volt egy bökkenő... Murray legjobb barátja az alkohol volt.  Ami egy bizonyos mennyiség fölött kihat a munkára. Így a harmincas évek elején kezdtek elmaradozni a szerepajánlatok, majd egyszerűen fogalmazva Murray elszórta minden pénzét és utcára került. Furcsa belegondolni, de koldult... egyszerű csöves lett. Így múlik el a világ dicsősége....

1934-ben King Vidor újra főszereplőt keresett egy filmjéhez, amikor összefutott az elhízott, ápolatlan, rongyos, kolduló Murray-vel az egyik utcasarkon. Felismerte őt, és azonnal segíteni próbált, és szerepet ajánlott neki. De a válasz ez volt: "Azért mert pár fillérre szükségem lenne tőled, nehogy azt hidd, hogy parancsolgatni fogsz nekem..." - magyarul Murray elhajtotta a rendezőt...

1936 nyarán Murray beesett a Hudson folyóba, és megfulladt. Nem tudni, hogy véletlen vagy öngyilkosság volt. King Vidort - bár lelkiismerete tiszta lehetett, hiszen megpróbált segíteni - sokáig bántotta a dolog. Filmet is tervezett készíteni Murray életéről - The Actor (A Színész) címmel. El is készült a forgatókönyvvel, ám a film végül nem valósult meg...

Valahogy most elégedetlen vagyok ezekkel az - egyébként szép - filmplakátokkal. Két dolog jutott eszembe róluk a film megnézése előtt. Úgy áll rajtuk a két fiatal, mintha ifjú kommunistaként a szebb jövő (v. a Párt) felé vetnék tekintetüket, vagy mintha valami vallási szekta szórólapja lenne. Természetesen mindkét téma nagyon messze áll a filmtől. Amiről valójában szól, azt nem találom meg a plakáton... sebaj...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Ez az első film, amihez sajnos nem találtam működő teljes linket. - Ahogy haladunk előre az időben, sajnos egyre több ilyen lesz. Ha valaki keresi, és nem találja, írjon nekem a fenti email címen, és szívesen segítek...

USA (The Harold Lloyd Corporation), 82 perc, ff. néma

Rendező: Ted Wilde, J.A. Howe

Producer: Jesse L. Lasky, Harold Lloyd, Adolph Zukor

"Te mekkora humorherold vagy?!" - mondják gyakran arra, aki sikertelenül próbál vicces lenni. De vajon hányan tudják, hogy miért heroldnak (helyesen Harold-nak) hívják az ilyen embert?

1981-től 1986-ig volt egy Szombat Esti Filmkoktél nevű műsorblokk, mely a teljes Szombat esti műsorsávot átölelő filmfolyam volt, benne olyan hosszabb-rövidebb műsorokkal, mint Menő Manó, Nagyon Különleges Ügyosztály (A Csupasz Pisztoly filmek sorozat-őse), Meghökkentő Mesék (krimi/thriller sorozat), Starsky és Hutch, Breki és a Többiek (Muppet Show), Egy Úr az Űrből (Nanu-nanu, Robin Williams főszereplésével), és gyakran vetítettek itt "one-reeler"-eket, azaz egytekercses (10-12 perces ) némafilmeket Harold Lloyd főszereplésével. Ezeknek a rövidfilmeknek a Humor Harold (kvázi sorozat-) címet adta a Magyar Televízió.

Chaplin és Buster Keaton mellett ő volt a némafilm korszak harmadik nagy komédiása. (És akkor még ott van Stan és Pan avagy eredetiben Laurel & Hardy). Ahogy Chaplin ismertetőjegye a sétapálca és a keménykalap, Buster Keaton-nek jobb híján a beton-merev arca, úgy Harold Lloyd-nak a jellegzetes, kerek szemüvegkeret. Még logónak is ezt használta filmjeinek elején, melyeket saját produkciós cége gyártott.

A Kid Brother itthon "A Kisebbik Testvér" és "Öcskös" néven is előfordult.

Harold egy serif családjában a fekete bárány. Bolondok napján született, és mindenben kirí a család többi tagjai közül. Apja és bátyjai lenézik esetlensége miatt, minden fontosabb ügyből kihagyják. Egyik ilyen alkalommal, amikor a "nagyok" ügyeket intéznek, Harold fölveszi a serif-jelvényt és a maga szórakoztatására elkezd játszani a pisztollyal. Pózolgat magának a tükröződő ablaküvegben.

Pont arra jár egy bűnbanda, akik azt hiszik, hogy ő a serif, és ez a találkozás egy olyan lavinát indít, ami az egész filmhez biztosítja a témát. Vicces szituációk, szerelem és kalandok. És persze nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a film végére Harold-ból a többi családtag által is megbecsült hős lesz.

Ez a Harold Lloyd film, hasonlóan Buster Keaton filmjeihez bájos, szinte gyermekien ártatlan, de semmi több. Ja, és a vége felé van benne egy aranyos kis majom. Ügyesen csinálja a számára betanított dolgokat, mintha egy igazi színész lenne ő is.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

The Kid Brother 1927 by herbert-hueller

Franciaország (Societé Générale), 332 perc, ff., néma

Rendező: Abel Gance

Producer: Abel Gance

Napóleon megítélése még Franciaországon belül sem teljesen egyértelmű. Aki esetleg túlságosan pozitívan nyilatkozik róla, arra könnyen rásütik, hogy nem eléggé köztársaság párti. Holott a francia forradalom, - mely létrehozta a Francia Köztársaságot - voltaképpen jakobinus terrort és anarchiát hozott az országnak, melyből pont Napóleon diktatúrája jelentett kiutat.

Napóleon feltehetőleg a leghíresebb francia, és "Code Napoléon" néven ismert polgári törvénykönyve - persze módosításokkal - még mindig érvényben van, sőt a világ több országának törvényalkotására is nagy hatással volt. Jelentősége tehát vitathatatlan. 

Úgy tűnik, hogy Abel Gance személyében egy őszinte rajongójára talált Napóleon. Több mint 9 (!) órás filmet forgatott róla, és tervei szerint ez egy 6 részes sorozatnak csak az első filmje lett volna. Ennek megfelelően nem a teljes Napóleon-életrajzot dolgozza fel. Az itáliai hadjárattal ér véget a film, amikor Napóleon még "csak" tábornok volt. Tehát császárságáról még csak szó sem esik. Végül a 6 részes project nem folytatódott, bár Napóleonhoz többször visszatért élete során Gance.

A főszereplő - a Napóleont alakító Albert Dieudonné - furcsa választás volt erre a szerepre. A későbbi francia császárt festményeken leginkább tömzsi, kissé kopaszodó férfiként ábrázolják. Ebben a filmben viszont dús, hosszú a haja, alkata pedig inkább soványkás... Színészi teljesítménye pedig leginkább abban merül ki, hogy nagyon komoly arccal szemléli az eseményeket. Egyszer a film második felében elmosolyodott, mintegy bizonyítva, hogy képes alapvető érzelmeket is kimutatni. Ez persze még mindig elviselhetőbb, mint az általam gyakran kifogásolt teátrális ripacskodás, de egy főszereplőtől azért ennél többet várnánk, főleg azért, mert ennél szinte minden másik szereplő komolyabb teljesítményt nyújt ebben a filmben.

Mint említettem, a film nagyon hosszú... nagyon... Egy ülésben gyakorlatilag végignézhetetlen. 1927-ben még nem nagyon voltak TV adások (bár teszt-adásokkal már kísérleteztek), de ennek a filmnek a felépítése alapján Gance mintha kicsit a kora előtt járva tv-sorozat jellegű formátumban gondolkozott volna. Ugyanis a film 5 darab egyenként nagyjából 1 órás részre bontható, melyek szinte függetlenek egymástól: (1) Gyerekkor a kadétiskolában; (2) Francia Forradalom; (3) Toulon-i felkelés leverése (4) A Jakobinus terror (Napóleon is börtönbe kerül); (5) Az Itáliai sereg.

Impresszionista filmről beszélünk, és ez a film újra megerősíti bennem, hogy a francia impresszionizmus nagyon közel áll az Eisenstein-féle montázsfilmekhez. De egy csomó újítással még azokra is rátesz egy lapáttal.

A legszembeötlőbb újítás ebben a filmben a szélesvásznú jelenetsor az utolsó 20 percben. Ebben az időszakban a filmek még 4 : 3-as képaránnyal készültek. Ez pontosan ugyanaz, mint amilyen a TV-k képaránya is volt a 20. század nagy részében. Gance viszont már ekkor érezte, hogy sokkal kellemesebb egy széles formátumú vásznon nézni a filmet. A formátum-váltások általában azt jelentik, hogy le kell cserélni a használatban levő vetítő gépeket. Gance ehelyett olyan megoldással próbálkozott, amihez nem kell lecserélni a vetítőket, csak a meglevő mellé be kell tenni két másikat. Így a formátum már 12 : 3, azaz 4 : 1

A Polyvision nevet kapta ez a technika. Formátumnak nem igazán nevezném, hiszen ezen a filmen kívül soha senki más nem használta. Sőt, a filmből néhány hét után ki is vették ezeket a széleket, - bonyolulttá tette a vetítést - és csak a 70-es évekbeli restauráció során lett újra látható ez a szélesvásznú változat.

Abel Gance rendkívül kreatívan használta ki ezt az ötletét. Volt, hogy ultra-szélesvásznú képet hozott létre...

 ...de volt, hogy tablóként használta ezt a kiszélesített vásznat, és különböző képeket vetített az egyes harmadokra.

Osztott képernyős megoldást egyébként nem csak a film végi szélesvásznú részen használt, a film elején is kísérletezik 2 x 2 majd 3 x 3 osztásokkal.  Ezek a kreatív kísérletezések egyébként rendkívül jellemzőek erre a filmre. A ma már megszokott feszültség növelő fogások, mint pld. a kamera különböző módokon történő mozgatása - pld. lóhátra, hintára, stb. való rögzítése akkor még egyáltalán nem volt magától értetődő. Emlékezzünk vissza mondjuk a Bagdadi Tolvaj - ami kalandfilm lenne a javából - statikus képeire.

Kicsit bosszankodtam, amikor kiderült, hogy idén Novemberben fog megjelenni a film csilli-villi felújított változata, hiszen a jelenleg elérhető legjobb verzió is mélyen a többi 1927-es film képminősége alatt van. Közé tettek egy rövid részletet ebből a felújított változatból, és irigyen néztem...

A legtöbb elemzésben a gyermekkori szakasz hógolyózós jelenetét szokták kiemelni - egyébként joggal -, felhívva a figyelmet a különleges vágások és kameramozgások által létrehozott atmoszférára, én azonban két másik jelenetre hívnám fel a figyelmet:

Az első az egyik legviccesebb némafilmes jelenet, amit eddig láttam. Olyan váratlan volt ebben a filmben, hogy először nem is igazán hittem a szememnek: Egy hivatalban, ahol a terror alatti nagyüzemben végzett kivégzésekhez gyártották a vádiratokat, két humanista írnok titokban elkezd megsemmisíteni néhány terhelő dokumentumot. Úgy, hogy megeszik azokat. Annyira jól adják elő, és annyira váratlanul, minden előkészítés nélkül jött ez az abszurd jelenet, hogy a meglepetés ereje miatt dupla erősséggel hatott. Fergeteges...

A másik viszont már valóban drámai csúcspontja a filmnek. Amikor Napóleon az itáliai sereg átvétele előtt belép az elhagyatott Konventbe összeszedni a gondolatait, megszólítja őt a "Forradalom Szelleme" az akkor már halott Danton, Robespierre, Marat és Saint-Just képében. Itt jegyzem meg, hogy Saint-Just-öt maga Abel Gance alakítja, ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert Saint-Just első megjelenése előtt a rendező is fontosnak tartotta feliratozni, hogy ezt a szerepet bizony maga Abel Gance játssza. Volt tehát ego-ja a a rendező úrnak.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Napoleon (1927) - 1 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 2 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 3 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 4 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) -5 by patrick-mcinerney-5

Napoleon (1927) - 6 by patrick-mcinerney-5

USA (Warner Brothers), 88 perc, ff., részben néma, részben angol hang

Rendező: Alan Crosland

Producer: Darryl F. Zanuck

A Virradat már tartalmazott filmre rögzített hangsávot (Movietone), de csak zenét és zörejeket. 

A Warner Bros. más irányban indult el a hangosfilm felé vezető úton. Nem filmre, hanem külön hanglemezre rögzítették a hangot. Ezeket a lemezeket a filmvetítő motorjával egybeépített lemezjátszó játszotta le, ami azért volt fontos, mert így tudták biztosítani, hogy a hang pont megfelelő sebességgel, a képpel szinkronban kerüljön lejátszásra. Arra persze így is figyelni kellett, hogy pontosan induljanak el az egyes lemezek. Vitaphone-nak hívták ezt a szabványt, és csak a Warner és leányvállalatai alkalmazták. 

A Jazzénekes még mindig nem volt teljes egészében hangosfilm, de már tartalmazott 9 dalt, és esetenként a dalok előtt illetve után rövidebb párbeszédeket. Kis túlzással ráfoghatjuk erre a filmre, hogy az első musical-film. Azért nem teljesen igaz ez, mert a Warner egy évvel ez előtt már csinált egy rövidfilmet, melyben három dal is szerepelt. (A Plantation Act, 1926)
A cím kicsit becsapós. Legalábbis én valami varieté jellegű dologra számítottam, ehelyett kapunk egy melodrámát dalokkal fűszerezve. Ráadásul a dalok sem egységesek műfajilag. Vannak itt Broadway slágerek, de több zsidó ima is elhangzik, és a filmmel kapcsolatban kevésbé ismert, hogy a világ egyik leghíresebb valaha élt zsidó kántora, Yossele Rosenblatt (lásd jobbra) is feltűnik a filmben egy ének erejéig.

A film története kicsit a "Hegedűs a Háztetőn"-re emlékeztet: Egy zsidó kántor fia apjához hasonlóan gyönyörűen énekel. Apja szándékával ellentétben viszont őt inkább a jazz zene érdekli. Tíz évesen már titokban mulatókban énekel. Mikor apja ezt megtudja, büntetésül jól elveri, erre ő elszökik otthonról... örökre... 

Ugrunk az időben... A fiú felnőtt, és egyre sikeresebb jazz énekes.

(Itt jegyzem meg, hogy az 1920-as években a jazz még kicsit mást jelentett, mint amit ma többnyire értünk alatta. Akkoriban a popzenét - vagyis a populáris, könnyű zenét - hívták többnyire jazz-nek.)

A papa hallani sem akar róla, hogy a fiú jazz énekes legyen... ha a fia nem követi a családi hagyományokat (azaz nem válik ő is kántorrá), akkor kitagadja a családból. Kegyetlen dolog, bele is betegedik. Fia várható legnagyobb sikere küszöbén kapja a hírt arról, hogy apja haldoklik. Komoly dilemma: Fényes siker vagy a családi hagyomány? 

A felnőtt jazz énekest Al Jolson alakítja, aki az időszak legnépszerűbb  jazz - vagy mondjuk inkább így - könnyűzenei énekese volt. Imádta a közönség. Megőrültek érte. Körülbelül annyira, mint Elvis-ért az 50-es években. Szeretett "blackface"-ben, azaz négerre maszkírozva szerepelni, ezt ebben a filmben is megteszi. Furcsa módon Al Jolson neve ma szinte ismeretlen, én sem hallottam róla ez előtt a film előtt.

Hónapok óta szinte csak némafilmeket nézek. Ez segített abban, hogy valamit átérezzek abból, hogy milyen lehetett amikor a korabeli közönség előtt először megszólalt egy színész a vásznon. (Mint írtam, nem ez a film volt ebben a legelső). Állítólag egészen különleges élmény volt, fölmorajlott az egész terem. És elhiszem! Valamit én is átéreztem most ebből. 

Eleinte zavaróan ripacskodónak tűnt a színészek játéka. És aztán jött a nagy meglepetés, amikor két dal között egy viszonylag hosszabb ideig (kb egy percig)  prózában is maradt a hang. És ott tökéletesen működött a dolog. Hirtelen megértettem miért imádta a közönség Jolson-t. Nem csak gyönyörű hangja, hanem szerethető kisugárzása miatt is. Huncut mosoly, nevető szemek... (íme az említett jelenet, számomra ez volt a film csúcspontja). Érdemes megfigyelni, hogy a "Mama" a dal alatt még milyen teátrálisan próbál érzelmeket megjeleníteni, majd a hangosfilmes részen teljesen elfogadhatóan szerepel. Ez is igazolja, hogy a ripacskodónak tűnő némafilmes színészek nem feltétlenül voltak ilyen szörnyű színészek, sok esetben feltehetően a rendező kérésére váltottak ilyen némafilmes, túlzó üzemmódba.

Mint említettem, a Jazzénekes nem volt teljes egészében hangosfilm. A dalokon kívül leginkább némafilmes módban üzemelt a film, azaz lejárt a hanglemez, a zongorista pedig rákezdett a zenélésre, ahogy az megszokott volt annak idején. Egészen addig, amíg egy újab dal előtt a gépész be nem indította a következő lemezt.

A zsidó vonal hangsúlyos szerepet kap a filmben. Két zsidó ima is elhangzik. Egyiket Rosenblatt énekli (Kaddish), a másikat Jolson (Kol Nidre). Ez utóbbi A Jom Kippur (Engesztelés Napja) beköszöntő imája, a fogadalmak imája. 

Kedves és egyben ügyes fogás volt, hogy a film bemutatóját Jom Kippur-kor tartották a New York-i nagy Warner filmszínházban. Ugyanakkor valami beárnyékolta a bemutatót. Előző napon elhunyt a négy Warner testvér közül Sam Warner. Így a többiek sem tudtak részt venni a nagy eseményen, hazautaztak Kaliforniába a temetésre.

A film sikere megpecsételte a némafilm sorsát, melynek "agóniája" még azért egy-két évig eltartott, de az 1930-as évek már a hangosfilmek jegyében telt.