Szovjetunió (GOSKINO), 72 perc, néma, ff.

Rendező: Szergej Eisenstein

A Sztrájk c. film megmutatta, hogy Eisenstein különleges esztétikai érzékkel rendelkezett. Kamerabeállításai, vágásai az akkori legjobbak közé sorolják. Ilyenkor gondolkozik el az ember, hogy ha mondjuk az USA-ban született volna, akkor nem propagandafilmekkel foglalkozott volna, hanem feltehetően remek közönségfilmeket bíztak volna rá. Ez majdnem összejött neki, de erre majd visszatérünk.

Megtörtént eseményeket dolgoz fel a film, persze a propagandista szája íze szerint.

1905. június, Odessa közelében a Fekete-tengeren: A Patyomkin hadihajó legénysége fellázad a tisztek ellen. Nem voltak hajlandóak megenni a férgekkel teli rohadt húsból főzött borscs levest. Ez komoly, nem vicc!

Ebből kerekedett az egész. Ahhoz, hogy ezek a finnyás matrózok hőssé váljanak, kellett persze egy "remek" másodtiszt, aki ezt az ellenállást megtorolandó felsorakoztatta a renitenseket, és büntetésül lövetésre készült. Ezzel betelt a pohár. A legénység fellázadt, megölte a tisztek közel felét. 

Kicsit cinikus voltam az előbb, amikor a romlott ételtől való undorra fogtam a lázadás kitörését... Ekkorra már nagyon rossz volt a közhangulat, mindenhonnét jöttek a hírek zavargásokról, sztrájkokról. Valószínűleg, ha nem romlott a hús, akkor lett volna más ok az ellenállásra. Mindenesetre ez a lázadás emblematikus eseménye lett az 1905-ös orosz forradalomnak, ami az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom előfutáraként is értelmezhető.

Eisenstein előző filmjét minden nehézség nélkül tudtam esztétikai szempontból szemlélni, zárójelbe téve a propagandisztikus üzenetet.

Ennél a filmnél már bajban voltam. A film első fele - a matrózok lázadása - kimondottan idegesített. Szép, megkomponált képek voltak, jól kitalált vágások, ám ez nem tudta ellensúlyozni a tudatot, hogy mindez egy bosszantóan átlátszó manipulatív propaganda. 

Azonban a film második fele ismét nagyot ütött. Nem véletlen, hogy mindenki a lépcsős jelenetet ismeri a filmből. Abban minden benne van, amit a montázs-elméletről érdemes elmondani. Persze ott is bosszankodtam egy sort, amikor Eisenstein testi fogyatékosokkal és haldokló gyermekekkel (milyen olcsó dolog!) kíván a nézőben hatást kiváltani.

 A film egyébként nagy vonalakban nem tér el a valóságtól. Azokban a dolgokban manipulatív inkább, amikről nem írnak a történelemkönyvek. Tehát a tisztek mind ellenszenvesek, a matrózok pedig tiszta tekintetű hősök. Az Odessa-i lépcsőn történt emblematikussá vált tömegoszlatáskor pedig a rendőrök hideg kegyetlenséggel lőnek az előttük haldokló gyermekét karjában tartó anyára.

A valóság az, hogy ekkor a Japán-Orosz háború folyt, nagy orosz veszteségekkel. A hadi-tengerészek java a fronton szolgált, otthon a frissen toborzott, kevésbé alkalmas legénység és hozzájuk illően alkalmatlan tisztek gyakorlatoztak. 

Az Odessa-i "Patyomkin-lépcső" ma is szépen áll a kikötőt a belvárossal összekötve.

Azzal kezdtem ezt a posztot, hogy ha Eisenstein az USA-ba születik, akkor valószínűleg remek filmekkel ajándékozott volna meg minket ezek helyett a "komcsi" filmek helyett.

Nos... megvolt rá az esélye.

1928-1929-ben ugyanis Európát járta be, majd 1930-ban a Paramount Pictures az USA-ba hívta és szerződést ajánlott neki.  Többek között G.B. Shaw - Az ember és vitéz c. könyvének megfilmesítésében állapodtak meg. Több lehetséges filmmel kapcsolatban kezdte meg az előkészületeket, forgatókönyveket készített, azonban minden terv kútba esett. A stúdió végül kihátrált a megállapodás mögül, nem lett semmi az egészből. Eisensteinnek volt még egy próbálkozása Mexikóban, ám Sztálin hazarendelte még mielőtt az ott készülő filmet befejezhette volna.

USA (Universal), 92 perc, néma, ff./Technicolor 

Rendező: Rupert Julian

Producer: Carl Laemmle

Hát... én azt hittem, hogy az Operaház Fantomja egy Webber musical. Ezek szerint nem teljesen... azaz nem Webber nyúlt hozzá először.

Láttunk már olyan filmet a listáról, mely több változatban is létezett (pld a Häxen), de ennyi különleges változata egyik filmnek sem volt eddig, mint ennek: eredeti 1925-ös, majd felújított, szinkronos, részben színes, van alternatív befejezés, és - kapaszkodjunk! - van 3D-s változat is! - Nem, nem viccelek, ennek a filmnek egészen véletlenül készült egy 3D-s változata is, amire mindjárt rátérek, de haladjunk sorban!

Eredeti 1925-ös verzió: Gaston Leroux 1910-es novellája alapján készült a film a Universal filmstúdió produkciójaként. Az első tesztvetítés után a stúdió elbocsájtotta a rendezőt (Rupert Julian-t) és a film nagy részét újraforgatta Edward Sedgwick-el. Az eredetileg komoly thriller-nek induló filmet elvitték egy romantikus vígjáték irányába. Azonban ennek a verziónak a tesztvetítése sem alakult jól. Így aztán a stúdió kivette a vígjátéki vonal jó részét, s többségében az első változat felvételei maradtak a filmben. Két teljesen különböző befejezés készült. Eredetileg a Fantom szíve 'megszakad' orgonázás közben és így hal meg. Végül egy sokkal durvább befejezés került be a végső verzióba.
A Fantomot Lon Chaney alakítja, akivel kapcsolatban azt érdemes megjegyezni, hogy ő alkotta meg saját maszkját, ami pontosan megfelel az eredeti novellában olvasható leírásnak. A könyv szerint a Fantom születése óta ilyen torz arccal rendelkezik, eltérően a későbbi feldolgozások sav- illetve tűz általi roncsolásától. 

Csak vázlatosan az alapszituáció: A Fantom a Párizsi Operaházban és annak föld alatti kazamatájában tengeti életét. Arcát maszk fedi, senki sem látta még anélkül. Szerelmes az egyik énekesnőbe, akinek azzal próbál imponálni, hogy - akár életek árán is, de - eléri, hogy ő legyen a főszereplő az aktuális előadásban. Végül szegény nyomorult semmilyen erőszaktól nem riad vissza, hogy megszerezze vágyai nőjét. 

A döcögős gyártási folyamat ellenére a film kasszasiker lett. Talán ebben a sikerben szerepe volt az új, akkor még erősen kísérleti stádiumban levő Technicolor eljárásnak is.

Kétszalagos Technicolor 2-es eljárás: A kamera két fekete-fehér filmtekercsre rögzíti a filmet. Az egyik tekercsre egy piros filteren keresztül, a másikra egy zöld filteren keresztül vetül a fény.  Az így készült két fekete-fehér tekercs közül a zöld filterrel készült filmet narancs-vörösesre, a vörös filterrel készültet pedig kékes-zöldesre tónusozták. Az így keletkezett két tekercset összeragasztották, és kész is lett a színes film. (A fenti kép egy későbbi, un. Technicolor 4-es eljáráshoz használt kamerát ábrázol, de ebben is jól látható, hogy egyszerre több szalag fut a gépben)

Állítólag 17 percnyi ilyen színes anyag volt az eredeti filmben. Ebből kicsivel több, mint 3 perc maradt fent. Így, hogy mostanában nagyon sok fekete-fehér filmet nézek, talán kicsit bele tudom élni magam, hogy milyen lehengerlő lehetett színes filmet látni. Még nekem is szinte elállt a lélegzetem.

De ez még nem minden! 1929-ben a Universal úgy döntött, hogy forgat egy második részt A Fantom Visszatér címmel. Ez a terv végül nem valósult meg, mivel a Fantomot alakító Lon Chaney ekkor már az MGM-hez volt leszerződve. Így a korábbi terv helyett úgy döntöttek, hogy kiadják az eredeti filmet hangos változatban.

(hm - ? - !)

Ekkorra ugyanis már divatba jöttek, és szép számmal készültek hangosfilmek. Ehhez újraforgatták a film jó részét azokkal a szereplőkkel, akik elérhetőek voltak. Bizonyos esetekben szinkronizáltak. Sok helyen pedig - főként az opera-előadásnál -  zenei aláfestést alkalmaztak. Ezzel a verzióval is kaszált a stúdió egy szép összeget. - Sajnos ez a film elveszett, csak a hanganyaga van meg, ami az előbb említett részbeni újraforgatás miatt nem párosítható egy-az-egyben a meglevő eredeti verzióval.

De ez még mind semmi a következőhöz képest: 2012-ben valaki észrevette, hogy az eredeti kiadás 35 mm-es meglevő kamera-negatívja és a 16 mm-es otthoni vetítésre szánt eredeti másolatok nem teljesen azonosak. Ennek oka - mint kiderült - az, hogy az eredeti filmet egyszerre KÉT egymás melletti kamerával forgatták. Hogy miért, azt senki nem tudja pontosan (talán biztonsági tartaléknak), mindenesetre így tudtukon kívül leforgatták a filmtörténelem első 3D-s filmjét. Ugyanis térhatású filmet pont így kell forgatni, két egymás melletti kamerával - utánozva a két szemünk elhelyezkedését. Ezzel a rendelkezésre álló anyaggal és a mai technológiával létre tudtak hozni egy 3D-s verziót, aminek a trailer-e itt látható. A térhatáshoz természetesen szükség van egy piros-kék elven működő 3D-s szemüvegre.

 A filmnek van még egy különleges hagyatéka. A történet nagy része a Párizsi Operaházban, illetve az alatta húzódó kínzókamra rendszerben játszódik. Ehhez készítettek egy operaház belsőt, ami filmes díszlettől szokatlan módon betonba épített acélszerkezettel készült.

Mivel ez a díszlet rendkívül masszívnak és tartósnak bizonyult, nem bontották le. Néhány helyen kissé átalakították, és több későbbi produkcióhoz is felhasználták. Egészen a közelmúltig a Universal Studios 28-as soundstage-ében volt felépítve ez a díszlet.

Kellett a hely a stúdió melletti Universal Park (vidámpark) bővítéséhez, ezért 2014-ben lebontották az említett épületet, de a díszleteket sikerült megmenteni, és a tervek szerint valahol olyan helyen fogják fölállítani, ahol az érdeklődők - mint muzeális értéket  a továbbiakban is megtekinthetik.

YOUTUBE - Ez egy érdekes kísérlet arra, hogy az 1930-as hangsávot hogyan próbálták összeboronálni az eredeti 1925-ös filmmel.

USA (Buster Keaton Productions), 57 perc, ff. néma

Rendező: Buster Keaton

Producer: Joseph M. Schenck, Buster Keaton

Buster Keaton stabilan hozza a tőle megszokott, kedves vidámságot. Talán egy kicsit túlzónak érzem, hogy ez már megszakítás nélkül a harmadik év amelyikből felkerült egy film tőle a listára. 

Főhősünk ezúttal egy csőd szélén álló üzletember, akire nagyapja mesés vagyont hagyott feltéve, hogy 27. születésnapján este 7 óráig megházasodik. Mivel ez a határidő épp másnapra esik, egy intenzív - és komikus szituációktól hemzsegő - párkeresés veszi kezdetét.

Ha valakinek ismerős ez a kiinduló szituáció, az nem teljesen véletlen, hiszen ezt a filmet 1999-ben újra feldolgozták Oltári Vőlegény (The Bachelor) címen Renée Zellweger-rel és Chris O'Donnell-el a főszerepben.

Amire Keatontól mindig számíthatunk: akrobatikus esések és vicces szituációk. Ezek most is jelen vannak és tökéletesen működnek.

Érdekes, hogy ezek a Buster Keaton filmek valamiért nagyon jó minőségben elérhetőek. Vagy nagyon óvatosan bántak ezekkel a kópiákkal, vagy nagyon ügyes volt aki felújította ezeket, de szinte olyan jó képminőséggel rendelkeznek, mintha mostanában készültek volna. Persze azért fekete-fehérek.

Két érdekes momentum: Látunk egy Amerikai foci meccset. Akkoriban még kicsit más volt a játékosok felszerelése. Ami meg többszöri visszanézés után is elképeszt, az a 49:55-nél látható akrobatikus jelenet. Lehet, hogy egy szakmabelinek ez nem különösebben izgalmas, de nekem valahogy valószínűtlenül veszélyesnek tűnik.

 YOUTUBE - Hét Esély (1925)

Németország (UFA), 88 perc, ff., néma

Rendező: F. W. Murnau

Producer: Erich Pommer

A film rendezője az a Murnau, aki a Nosferatu-t is rendezte. A forgatókönyvet pedig az a Carl Mayer írta, aki többek között a Doktor Caligari könyvét is alkotta. Jogos tehát az előzetes várakozás, mely szerint egy újabb német expresszionista gyöngyszem kerül elénk. De ehelyett egy új, rövid életű műfajjal ismerkedünk meg: a Kammerspielfilm-mel.

Kammerspielfilme: Az expresszionista mozgalom mellett megjelenő, attól határozottan eltérő német irányzat. Legtöbbször a német alsó-középosztály életét ábrázolja intim közelségből. Jellemzi a főhős valamilyen hétköznapi probléma okozta lelki állapotának mélyebb ábrázolása, továbbá a grandiózus díszletek hiánya. Elnevezése a szintén Németországból indult kis közönség előtt játszott 'Kammerspiel' (kamaradráma) elnevezésből származik.

Valóban jelentősen különbözik ez a film Murnau és Mayer előző munkáitól, azonban számomra nem tűnik korszakalkotóan újnak ez az irányzat. Nagyon sok hasonlóságot érzek a francia impresszionista irányzathoz. Ami Murnau korábbi filmjére emlékeztet, az az emberi alakok mögött falra vetülő hatalmas árnyék. Néha talán öncélúan - igaz határozottan látványosan.

A film középpontjában az Emil Jannings által játszott öreg szállodai portás áll. Az elegáns szállodák portásainak - sok esetben még ma is - eltúlzottan díszített, már-már marsalli uniformishoz hasonlító egyenruhájuk van. Főhősünk rendkívül büszke egyenruhájára. Minden reggel formára fésüli őszes haját, büszkén pödri megfelelő alakúra Ferenc József-re emlékeztető arcszőrzetét, magára ölti az előbb említett ruhát, majd este, munkája végeztével ugyanabban az egyenruhában megy haza. Otthona környékén köztiszteletnek örvend, még tisztelegnek is neki, amit ő örömmel viszonoz.

Ám egy napon arra kell beérkeznie munkahelyére (az Atlantic hotelbe), hogy posztján egy nála fiatalabb ember áll. Ő túl öreg volt már, többször előfordult, hogy nem bírta el a vendégek bőröndjét, ezért mást raktak a helyére. Őt pedig áthelyezték az egyik mosdóba kéztörlőnek. (Nem vicc - ez egy ma már csak felső kategóriás szállodákban előforduló foglalkozás: a vendégeket kell kézmosás közben kiszolgálni szappannal és kéztörlővel) Díszes egyenruháját tehát le kell adnia... 

Azt hiszem, hogy elképesztő fájdalom lehet ilyet megélni. Az ember megfelelően végzi a dolgát, elégedettek vele, tisztelik... És egyszer eljön az idő - az idő mindig eljön - amikor a korod miatt már nem kellesz... jön a következő, a fiatalabb. Voltál valaki, és már nem vagy az. Mert megöregedtél, elvesztetted jelentőségedet...

Itt most ez kézzelfoghatóvá válik azzal is, hogy a számára olyan fontos egyenruháját is elveszik tőle. És ettől fogva mindenki, aki eddig szerette, tisztelte, elfordul tőle. Szégyen lesz vele mutatkozni, a szakadt ruhájú öreggel... 

Persze nyilván ez egy eltúlzott ábrázolása a dolgoknak. Mint ahogy az utolsó negyed óra is egy erősen eltúlzott csattanó. Könyvünk szerint ez a csattanó a végén nevetségesen hiteltelen. Én ezzel nem értek egyet. Inkább azt mondanám, hogy a befejezés átmegy abszurdba. Semmi bajom nem volt vele.

A némafilmek esetében hozzászokhattunk, hogy a dialógusokat a filmet megszakító felirattáblákon tudjuk elolvasni. Ebből a filmből teljesen kimaradtak ezek a felirattáblák. Legalábbis párbeszédek egyáltalán nem kerülnek feliratozásra. Nincs is rá szükség. Úgy van megalkotva a film, hogy minden pontosan érthető a cselekményből.

YOUTUBE - Az Utolsó Ember - 1924

USA (Buster Keaton Productions), 45 perc, ff. néma

Rendező: Buster Keaton

Producer: Joseph M. Schenk és Buster Keaton

Kedves, bájos, sziporkázó és rendkívül ötletes!

Az Isten Hozta! után már nem ért meglepetésként ez a Buster Keaton-os könnyed kacagtatás. Ez a vidám film Keaton előző filmjénél is rövidebb, mindössze 45 perces. Nem krimi! A híres nyomozó (Sherlock Holmes) csak mint példakép kerül említésre.

Keaton itt is ugyanazt a faarcot hozza, mint előző filmjében. Szerintem másra tőle nem kell számítanunk a továbbiakban sem; lesz még filmje a listán, több is.

Kicsit szerencsétlen, kicsit simlis, több számmal túlméretes cipője a hagyományos bohóccipőre emlékeztet. A szerencsétlenkedés persze nagyon átgondolt szerep, hiszen olyan látványos eséseket produkál, amiket csak képzett kaszkadőrök és artisták csinálnának meg ma. Ekkoriban - ezt az Út a Boldogság Felé kapcsán már említettem - egyáltalán nem volt divat kaszkadőröket alkalmazni, az életveszélyes mutatványokat itt mind maga Keaton mutatja be.

A Párizsi Disney Studios-ban, - mely a mellette levő  Disneyland "kistestvére" - ahol minden a filmkészítés, díszletek, trükkök és - elsősorban persze - a szórakoztatás körül zajlik. Van ott egy kb. 25 perces előadás, amit minden évben egyszer megnézek amikor ott járok, és sehogy sem tudom megunni. Cinémagique a címe. Végigvezet minket a filmtörténelmen, az első némafilmektől a legújabb filmekig. Attól válik különlegesen érdekessé ez a műsor, hogy az egyik "nézőt" beszippantja a film, és attól fogva ő is belekerül a sok sok jelenetbe: Utazás a Holdba, Nosferatu, A Nagy Vonatrablás, Dr Caligari... hogy csak azokat említsem, amelyeket mi is megnéztünk már. Így elmondva talán nem pontosan érthető, úgyhogy a poszt végére beteszek egy videót róla, de azt javaslom, hogy akinek a közeljövőben lehetősége van ellátogatni a Párizsi Disney Studios-ba az inkább ott nézze meg először, mert azért nagy vásznon az igazi. És mellesleg van néhány nagyon ütős poén, amit kár lenne előre lelőni.

Na, de miért meséltem mindezt el? Mert ebben a filmben is történik valami hasonló. Buster Keaton-t, - aki itt egy mozigépész - beszippantja egy film. És ez egy remek lehetőség, hogy lássuk, milyen volt egy korabeli mozi: Rögtön a vászon előtt ott ül a zenekar: hegedűs, zongorista és dobos. Szemben ülnek a vászonnal. Valószínűleg a legtöbb esetben improvizáltak. Ekkora zenekar még alkalmas erre. A Griffith-féle filmekhez előírt monumentális nagyzenekar természetesen már kottából játszott.

Buster Keaton határozottan szerethető karakter, az anyáskodni szerető női nézők valószínűleg egytől-egyig szerelmesek voltak belé akkoriban. 

Ifjabb Sherlock Holmes - YOUTUBE

A Párizsi Cinémegique előadás

USA (MGM), 240 perc, néma, ff.

Rendező: Erich von Stroheim

Producer: Irving Thalberg

Stroheim öntörvényű, nehezen kezelhető rendező volt. Amikor még a Universal stúdiónál többszörösen túllépte a költség-keretet a Szeszélyes Asszonyok forgatásakor, a stúdió produkciós igazgatója (Irving Thalberg) behívatta az irodájába, és közölte Stroheimmel, hogy a film készen van, be kell fejezni a forgatást, több pénzt nem tud erre szánni a stúdió. Stroheim éppen egy jelenet forgatásáról jött, a filmben is látható orosz egyenruhában volt, asszisztensei gyűrűjében, és magabiztos fölénnyel viselkedett a 21 éves - egyébként üzletileg nagyon sikeres - törékeny alkatú stúdió-igazgatóval szemben: 

- Ha nem a főnököm volna, akkor most jól pofán vágnám... - mondta az egyébként is mocskos-szájúnak tartott Stroheim.

- Ne fogja vissza magát... - reagált Thalberg... és az lett a dolog következménye, hogy az igazgató elvetette a kamerákat Stroheimtől, és átvette a film vágását. A már így is több, mint 6 órányi filmet lerövidítette 3 és fél, majd a premierre 2 és fél órásra. Nem jól indult tehát Stroheim és Thalberg kapcsolata.

Stroheim következő filmjénél (Körhinta - 1923) folytatódott a konfliktus. Bár Stroheim ezúttal előzetesen ígéretet tett Thalbergnek, hogy kötségvetésen belül marad, természetesen megint átlépte azt, a film már kétszer olyan hosszú volt, mint amiben előzetesen megállapodtak, és még mindig nem látszott a vége. Stroheim valószínűleg úgy gondolta, hogy a tulajdonosok majd úgyis mellé állnak az igazgatóval szemben, hiszen ekkortájt ő volt a Universal egyik legjobb nevű rendezője. Ezzel szemben egy szép napon Thalberg simán kirúgta. Ilyen még nem fordult elő, hogy egy híres rendezőt csak úgy kirúgjon egy stúdió...

Stroheim átment a Goldwyn Pictures-höz, akik oroszlános logójukról voltak híresek, és rendezőbarát elképzeléseikről. Stroheim tehát végre azt csinálhatta amit akart. Itt kapott megbízást a Gyilkos Arany elkészítésére.

Hosszú felvezetés volt, és még nincs teljesen vége ...

Arra ugyanis nem számíthatott Stroheim, hogy a Goldwyn beolvad egy nagyobb holdingba. A Goldwyn Pictures 1924-ben egyesül a Metro Pictures-szel és a Louis B. Mayer Pictures-szel. Így lett belőlük MGM (Metro - Goldwyn -  Mayer). És kit bíztak meg az új stúdió felvirágoztatásával? Igen! Irving Thalberget!

Egy szűk csoport állítólag valahol láthatott egy vetítést, ahol a Gyilkos Arany 9 és fél (!) órás változatát bemutatták. Soha, senki nem látta ezt a teljes változatot újra. Thalberg ragaszkodott a film lerövidítéséhez. Köztünk szólva, én a korabeli mozis piacon sem tudom elképzelni az igényt 9 órát meghaladó filmekre, igaz, olvastam olyan beszámolót is, mely szerint Stroheim két estére szétbontva tervezte volna játszani a filmet.

Stroheim ezúttal megpróbálta lenyelni a békát, és egy barátjával lerövidítette a filmet 4 óra körülire, de Thalberg még ezt is sokallta. Ezt a filmet is elvette tőle, és lerövidíttette 2 és fél órásra - emészthető hosszúságúra. A kivágott anyagot egyszerűen kidobták a szemetesbe. Tehát elveszett... Szokták a filmművészet Szent Gráljának is nevezni az eredeti változatot... néha felröppen a hír, miszerint előkerültek az elveszett jelenetek, de végül mindig kiderül, hogy csak kacsa volt a hír... Pletykálták, hogy Mussolini-nek megvolt... Hallani lehetett egy Dél-Amerikai milliomosról akinek megvan a teljes változat, és minden Újév napján egy meghívott közönségnek levetíti az egészet... De olyan, aki maga is látta volna a teljes változatot nincsen. Ilyen és ehhez hasonló pletykák éltetik tovább a reményt...

1999-ben a Turner Entertainment készített egy restaurált változatot, melyben a meglevő jeleneteket kibővítették produkciós fotókkal Stroheim eredeti forgatókönyve alapján. Tehát elvileg ez a 4 órás verzió igyekszik bemutatni a teljes eredeti anyagot. Nyilván rövidebb annál, hiszen a film fele így csupán állóképekből áll. Én ezt a felújított változatot néztem meg. Pontosan látható tehát, hogy mely részek kerültek ki végül a filmből.

Az eredeti filmben három pár története zajlik párhuzamosan, életük néha összekapcsolódik. A három párból végül csak egy maradt benne a filmben, kettő szinte teljesen kikerül.

A legerősebbnek tűnő - alábbi kép - például ki lett vágva: Amikor egy halott nőt megtalálnak... Csak a függönyön átsejlő  árnyékukat - a körvonalat - látjuk, mégis teljes drámaiságában érzékelhető - lenne - a jelenet, ha meglenne. De így állóképen is feltűnően erősnek hat. Pont az teszi erőssé, ami egyben elvenni igyekszik a dolog élét. Nem látjuk a rettenetet, csak annak körvonalát, tudatunk mégis kiegészíti, talán a valóságnál is szörnyűbbé.

Kicsit csalódott voltam, hogy Stroheim ezúttal nem szerepel - a Szeszélyes Asszonyokban erős hatással volt rám - végül egy cameo erejéig feltűnik, igaz a kivágott jelenetekben, egyetlen fotó erejéig.

cameo: olyan szerep, melyet egy ismert ember (színész, rendező, ill. egyéb) alakít, és szöveg nélküli, vagy 1-2 szóból, mondatból áll csupán.

A film előtt a produkciós képeket nézegetve először nem értettem, hogy Lillian Gish - Griffith házi színésznője - nevét miért nem találom a szereposztáson, ha ott van a fotókon. 

Rá kellett jönnöm, hogy ő nem Gish kisasszony, hanem ZaSu Pitts. (ZaSu - Eliza Susan). De nem én voltam az egyetlen, aki látta ezt a hasonlóságot. Állítólag egyszer Griffith figyelmébe ajánlották ZaSu-t, aki azzal hárította el a javaslatot, hogy annyira hasonlít Lilian Gish-re, hogy nem akarja betenni mellé a filmjeibe. Mindenesetre teatralitása nagyon hasonló, bár eszköztára talán szélesebb Grish-nél. 

Na de látott már valaki ilyen hosszú hajat??? Először azt hittem, hogy ZaSu állandóan kucsmát hord, Aztán az egyik jelenetben, ahol kibontott hajjal feküdt az ágyában, láttam, hogy a haja alig akar véget érni. Akkor jöttem rá, hogy nem kucsmát látok, hanem hatalmas méretű kontyot. Engem mindig is riasztott az ilyen extrém hosszúságú haj, emiatt innét ZaSu jeleneteinél szinte alig tudtam másra figyelni, mint a borzasztó kontyra. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a film felét kitevő mozgóképen ugyanazt az idegesítő modorosságot láttam, mint az amerikai némafilmes színésznők többségénél, a film másik felét kitevő állóképeknél viszont nagyon kifejező, szép arcot fedeztem fel. Ezt az ellentmondást egyelőre nem tudom mivel feloldani. A fotós többet tudott kihozni belőle, mint a rendező? 

Stroheim előző filmje kapcsán nem emlékszem arra, hogy valamelyik színész különösebben teátrális lett volna, tehát nem merném őt okolni emiatt. Az alábbi képen a két főszereplőt instruálja a rendező:

A férfi főszereplő a tenyeres-talpas Gibson Gowland. Engem ő sem győzött meg olyan nagyon. 

Akinek a játéka kimondottan tetszett, az a kocsmai jelenetben éppen kést dobni készülő Marcus (Jean Hersholt).

 A filmben többféle technikájú színezés látható, de a sárga határozottan dominál mindegyikben.

Sárga - illetve valamilyen aranyozott technikával készült - a pénz és az arany színezése a film során mindvégig. Griffith Türelmetlenség c. filmjében volt hasonlóan visszatérő motívum a bölcsőt ringató nő, mint ez a - jeleneteket időnként elválasztó - pénzbe markoló, egészen ördöginek ható, ijesztően megjelenő kéz.

Sárgára van színezve az utolsó húsz perces sivatagi jelenet, mely a Kaliforniai Death Valley-ban (Halál Völgy) játszódik. A sárga színnek köszönhetően szinte érezzük a nap perzselő izzását. (Az alábbi fotók nincsenek virazsírozva. A sárgítás csak a filmen látható.)

A film első felében látjuk a McTeague házaspár megismerkedését, házasságukat és boldogan induló közös életüket. A film erősen nyomasztó második fele a házaspár életének egyre lejjebb - nyomorba és boldogtalanságba - tartó, indokolatlanul , saját hibájukból többszörös tragédiába torkolló végét ábrázolja.

Hasonlóan nyomasztó, mint a Száguldó Kerék. Mindkét esetben látjuk, hogy a szereplők hogy merülnek el évek alatt a testi és szellemi nyomorúság legmélyebb bugyraiban. Felhőtlen szórakozást ezzel a filmmel sem ígérhetek...

Vimeo - Gyilkos Arany - Felújított, 4 órás változat