USA (Les Fréres Revillon, Pathé Exchange), 79 perc, néma, ff.

Rendező: Robert J. Flaherty

Producer: Robert J. Flaherty

Váratlan volt, hogy ezen az 1001 filmet tartalmazó listán egy dokumentumfilmbe botlom. És váratlanul érdekes is volt a film!

Bevallom - tudom, ciki - azt hittem, hogy az eszkimók valahol az Északi sarki jégtakaró környékén éltek. Tévedés! Az Eszkimók a tudomány jelenlegi állása szerint Kelet-Szibériából a Bering-szoroson Alaszkába átkelt, majd onnét Észak Amerika jeges vidékét benépesítő csoportjai. Itt jegyzem meg, hogy a hagyományosan használt kiterített világtérképet nézve nem tűnik kézenfekvőnek, de Szibériából (Oroszország) a Bering-szoroson mindössze 85 km-t kell a tengeren Alaszkáig (USA) hajózni.

Maga az Eszkimó elnevezés egyébként kimondottan tudománytalan, mivel nem beszélhetünk egy adott Eszkimó népről. Vannak az Inuit-ok Kanadában, Észak-Alaszkában és Grönlandon, és vannak a Yupik-ok kelet-Szibériában és Alaszkában. Csak a Yupik-oknak négy különböző nyelvet beszélő csoportja van. Ők maguk sem tartják magukat egységesen Eszkimóknak, nem beszélve arról, hogy ezt az elnevezést kimondottan sértőnek is tekintik. De engem ez nem zavar, az egyszerűség kedvéért én most Eszkimóknak fogom hívni őket.

Számomra a legnagyobb rejtély, hogy ha ilyen hatalmas távolságot vándorolt ez a népcsoport, akkor miért nem vándoroltak egy kicsit tovább, mondjuk délebbre... ahol kicsit jobb idő van... Vajon miért álltak meg ott, ahol annyira hideg van, hogy fák sem léteznek. Amerre nézünk, csak hó, hó és hó... meg tenger. Mert az eszkimók többnyire tengerparton élnek, és fókára vadásznak. Ritkábban bemerészkednek a kontinens belsejébe szarvasra vadászni. De inkább a parton élnek.

Korábban már jeleztem, hogy mindegyik filmnél megpróbálok eredeti filmplakátokat felkutatni. Ennél a filmnél külön szerencsém volt, mert öt különbözőt is találtam. Legtöbbjük annyira tetszik, hogy nehezen választottam ki közülük egyet a cím alá a megszokott helyre. Végül úgy döntöttem, hogy mind az ötöt elhelyezem ide egy galériába, mert tényleg nagyon szépek!

Robert J. Flaherty - a film készítője - az USA-ban született, de Kanadában (Toronto) járt főiskolára, és Kanadában kezdett ásványkutatóként dolgozni. Munkája során megismerkedett egy Eszkimóval akitől sokat megtudott az Inuit Eszkimókról. 1913-ban egy sziget kutatásával bízták meg, és főnöke javaslatára magával vitt egy kézi kamerát is. Annyira elkezdte érdekelni az Eszkimók élete, hogy valódi munkáját teljesen elhanyagolta, és inkább őket filmezte. Visszatérésekor megvágta a filmet, baráti körben kimondottan sikere is volt vele, de mielőtt elküldhette volna az USA-ba egy komolyabb forgalmazónak, cigarettájával véletlenül felgyújtotta a tekercset. Ezek a korabeli nitró filmek egy pillanat alatt lángra lobbantak és elégtek. Úgy döntött, hogy visszamegy, és forgat egy jobbat.

Sikerült 'szponzort' is találnia. A francia Les Fréres Revillon szőrme kereskedő cég finanszírozta a költségeket. 1920 nyarán Flaherty kiutazott Port Harrison-ba (Quebec), magával vitt két profi kamerát, és minden szükséges eszközt ahhoz, hogy a forgatott anyagot kint előhívja, és levetítse a szereplőknek. Kint szereplőket castingolt és... hoppá... itt akkor előkerül a dokumentumfilmeket érintő kényes kérdés: Minden valódi, amit egy dokumentumfilmben látunk? 

Természetesen nem. De egy dokumentumfilm rendszerint a valóságot igyekszik bemutatni, vagy legalábbis eljátszani olyasmit, ami megtörtént illetve meg szokott történni. 

Szóval Flaherty castingolt a helybeli lakosok között, tehát akiket egy családként mutat azok igazából összeválogatott szereplők voltak, és azt is el kell ismerni, hogy a legtöbb jelenet meg volt rendezve. És meg kell vallani azt is, hogy már a film készítésének idejében sem volt minden elemében valósághű a film. Például az eszkimók már régen lőfegyverrel vadásztak, Flaherty viszont szerette volna látványosan, szúrófegyverekkel mutatni az eszkimókat. 

Egye fene, engem nem zavar... Nagyon érdekes dolgokat láttam. Például, látjuk, hogyan készítik a kis félgömb alakú házaikat, melyeket IGLU-nak hívnak. Eddig azt hittem, hogy ezek valahogy jégből vannak kifaragva. Igazából nagyon kemény hótömbökből vágnak téglaszerű elemeket, és abból építik fel remek forma-érzékkel ezeket a házacskákat. Egy kisebb jégtömböt is használtak, ezt ablakként helyezték el. Ezen átsütött a nap, míg a hótömbökön nem.

Egyéb érdekes dolgok is kiderülnek a filmből. Például, hogy valószínűleg emiatt a film miatt terjedt el az un. Eszkimó-puszi kifejezés (az orrok összedörzsölése), és azt, hogy bár nulla fok alatt kell tartani az IGLU belső hőmérsékletét, hogy ne olvadjon el a hó-falazat, bent a család mégis meztelenül alszik a prém takaró alatt. Brr...

A kamera beállítások és vágások feltűnően jók, nagyrészt mai szemmel is korszerűnek tűnnek.  

YOUTUBE:  Nanuk, az Eszkimó

Németország (Uco-Film), 270 perc, néma, ff.

Rendező: Fritz Lang

Producer: Erich Pommer

"Maga megint kokózott, Spoerri!" - erre a felütésre nem számítottam egy 1922-es film esetében! A Weimari köztársaságban (azaz már nincs császár - még nincs Hitler) ... izgalmas korszak lehetett ez a rövid átmeneti időszak Németországban a huszadik század elején, szinte közvetlenül az első világháborút követően ... Hát fel sem merült bennem, hogy a gengszterek asszisztensei már ekkor kokainozással ütötték el szabad félóráikat.

Nagyon hosszú ez a film. Én a felújított változatot láttam - mindig felújítottat nézek, ha tehetem, szeretem felkutatni az elérhető legjobb minőséget. Létezik ennél rövidebb változat is, és szerintem ki lehetett volna hozni egy pörgősen izgalmas másfél órás filmet ebből a 4 és fél órás anyagból.

Két részre osztott a film. Eredetileg nem is egyben mutatták be. Németországban legalábbis 1 hónapos eltérés volt a két rész premierje között. 

Az első rész kicsivel több, mint két és fél órás, és tulajdonképpen gengszterfilmnek sorolnám be. Kifejezetten emlékeztet a Les Vampires -re, mely a negyedik volt ezen a listán. Tulajdonképpen ez a rész a fehérgalléros főgengszter (Dr. Mabuse) - az átváltozások nagymesterének - hosszúra nyújtott bemutatása. Az éppen aktuális tervhez olyan külsőt készít magának, amilyet csak akar. Ha új alakra van szüksége, egy pakli fényképből választja ki külsejét a soron következő akciójához:

Kedvenc vadászterületei a füstös játékbarlangok, melyek gyakran csak jelszóval - titkos hátsó ajtókon keresztül, testes kidobó emberek által vigyázva - közelíthetőek meg. Bennük felelevenedik a múlt század elejére jellemző romantikus éjszakai világ, amikor még mindenki frakkban illetve szmokingban járt ezekre a helyekre. A titkos kártyabarlang - ha razzia fenyegetne - egy gombnyomásra (süllyesztő technika!) átalakul éjszakai klubbá ahol fedetlen kebleket is láthatunk. 

Ezt a filmet is szokás a német expresszionista vonulatba sorolni. A díszletekben helyenként valóban felfedezhetőek a Dr. Caligari díszleteihez hasonló vonások, de én nem érzem annyira karakteresnek ezen stílusjegyek jelenlétét, mint az említett filmben.

Óvatlan szerencsejátékosok kifosztásán kívül, ha úgy adódik, akkor téves információk híresztelésével befolyásolja a tőzsdét... de egy csapat vak (!) és fogyatékos férfit egy titkos műhelybe zárva hamis pénz nyomásába is kezd: "Amíg az Európai valuták romlanak, addig csak dollárt nyomuk!" - hát így megy ez Dr. Mabuse-nál. 

Mabuse ténykedése persze nem kerülheti el a hatóság figyelmét. Egy rendkívül tenyérbemászó államügyész - végülis milyen legyen egy ügyész, ha nem tenyérbemászó?! - ered a csaló nyomába, és az első rész végére néhány letartóztatást is sikerül eszközölnie a főgengszter segítői közül. Ez meg is adja a második - az elsőnél jóval nyomasztóbb, kicsit kevesebb mint 2 órás - rész alaphangulatát, melyet az alcím - Inferno / Pokol - megfelelően jellemez.

Míg az első részben az ügyész - bűnöző viszonylatban (elítélhető módon) helyenként a bűnözővel szimpatizáltam - mellesleg jól hozza Mabuse karakterét az őt játszó Rudolf Klein-Rogge -, addig ebben a második részben Mabuse tesz arról, hogy elveszítse a néző minden jóindulatát. Bárki, aki őt támogatta - érdekből vagy szerelemből - ha bajba kerül, számíthat rá, hogy Mabuse a legrövidebb úton megszabadul tőle, nehogy véletlenül felhasználhassák ellene. Tehát ahogy az ügyész egyre közelebb kerül hozzá, úgy kezdenek körülötte hullani segítői, mint a legyek. Ezzel párhuzamosan az ügyész semmivel sem válik szimpatikusabbá, így a film vége felé tökéletesen híján maradunk bármilyen pozitív hősnek. 

Fritz Lang rendezőtől lesz még jó néhány film a listán, és arra számítok, hogy többségük majd jobban megfog, mint ez. Nem azt mondom, hogy rossz volt, de olyan aspektusa nem volt, ami igazán elvarázsolt volna.

Franciaország (Colisée Films), 38 perc, néma, ff.

Rendező: Germaine Dulac

Producers: Charles Delac

Nem ígér könnyed szórakozást ez a 38 perc. És a cím ellenére Beudet asszonyt sem fogjuk látni sokat mosolyogni. Ez a rövidfilm egy elhidegült, keserves házasságot ábrázol.

A karakterek akár ismerősek is lehetnek, a játékidő nagy részében kettejüket látjuk:

A férj: Korpulens ötvenes, szeret a társaság középpontjában lenni. Az a típus, aki tulajdonképpen szórakoztató, kellemes társaság. De harsánysága, ami a barátoknak néhány órás összejövetelek során szórakoztató, az az élettárs számára  hosszútávon fárasztó, egy idő után könnyen elviselhetetlenné válik. 

A feleség: Ha az ő tekintetét nézem, felmerül a kérdés: Van még valami öröme ennek a nőnek az életben? Úgy tűnik semmi. Ami szomorú, hogy a jelek szerint ezzel ő is tisztában van, de helyzete miatt csak egyvalakit hibáztat: A férjet. 

Listánkon ez az első film, melyet egy hölgy rendezett: Germaine Dulac. Először újságíróként kezdett dolgozni több feminista lap számára, majd egy barátnőjének köszönhetően (Stacia Napierkowska, színésznő) belemerült a film világába. Az említett feminista kötődése alapján, és ismerve a tényt, hogy nem sokkal válása után készítette ezt a filmet, talán joggal nevezik a kritikusok az első feminista filmnek, mely jó eséllyel önéletrajzi elemekből is építkezik.

Adott tehát a szegény feleség, aki évtizedeken át beleszürkült érzelemmentes házasságába. Ilyenkor mindig felmerül bennem: De hát kezdetben biztos minden szép volt... Biztos nem úgy kezdődött, hogy rossz volt... Valami közös csak volt bennük egyszer ... régen... Abból már semmi nem maradt?

Bennem pont ellenkező hatást váltott ki a film, mint amit valószínűleg a rendezőnő kiváltani szándékozott. (És ahogy több kritikus a filmet interpretálni próbálja.)  Én egy olyan férjet látok, aki valamiért nem tud tájékozódni az emberi kapcsolatokban. Rosszindulatnak nyomát sem látom részéről (persze más részéről sem). Ha röviden szeretném megfogalmazni, akkor úgy mondanám, hogy ez a férfi egy szerencsétlen, akinek a sok pénze miatt senki nem meri megmondani, hogy néha pihenhetne is egy kicsit, mert SOK!

Teli szájjal gurgulázva nevet... Zabál... Kedvenc poénja, hogy előveszi pisztolyát a fiókból, és eljátssza, hogy főbe lövi magát. Természetesen nincsen töltény a tárban. Szerintem ez elsőre sem vicces (sőt Zámbó Jimmy óta kimondottan nem az), de sokadszor látva valószínűleg tényleg idegesítő lehet. De neki fogalma sincsen arról, hogy ő bárkit is idegesít!

A film jó részében a feleség gondolatait, fantáziavilágát látjuk, melyben a férj egyre inkább nyomasztó módon jelenik meg. Lassításokat alkalmaz a rendező, egy torz világba lépünk be. Már-már thriller-szerű hatást kelt néha, voltak pillanatok, amikor kimondottan szorongtam. Holott csak arról van szó, hogy a feleség gondolataiban a férj egyre inkább szörnyetegként jelenik meg. És amikor már a legmélyebben vagyunk, amikor látjuk, hogy ez a szerencsétlen 'Mitugrálsz' még a zakóját sem tudja úgy begombolni, hogy a gombok között ne csípje be az ingét, akkor a feleség, akiben ott pezseg a gyűlölet, odalép, és megigazítja. Mert hát így mégsem engedheti el itthonról. Nagyon emberi volt ez a pillanat, és - bevallom - megható. Kell, hogy legyen még valami közös bennük...

A film erőssége egyébként, hogy ezeket a hangulatokat kimondottan jól közvetíti. Esemény, mely - divatosan szólva - előre lendíti a cselekményt, alig van a filmben - bár az a néhány, ami van, kétségtelenül fontos. Hangulatokat látunk leginkább. Impresszionista filmről van szó.

Francia impresszionizmus: A francia filmművészeti avantgárd első szakasza a francia impresszionizmus volt. Ez az irányzat bizonyos képviselői révén átnőtt az „igazi” francia avantgárdba, de jellege szerint különbözik attól. Ennek a magas fejlettségű francia filmstílusnak legfőbb eszköze a kifejező fény, a fények és árnyékok egyensúlya, harmóniája. A filmbeli megvilágítás a művészi kifejezést szolgálta. Az általános bevilágítás csupán bázis volt. A rendező ebből indult ki, hogy felrakhassa a kifejező fényeket és árnyékokat, hogy ezáltal megteremtse a jelenet drámai atmoszféráját.

A történet egyszerű. A feleség - mivel férjében látja boldogságának egyetlen gátját - egy nap úgy dönt, hogy elhelyez egy golyót abban a pisztolyban, amivel férje minduntalan eljátssza a főbelövést. Éjszaka küzd a lelkiismeretével (talán jönnek elő azok az emlékek, amikor még minden jó volt?), és elhatározza, hogy reggel inkább kiveszi a töltényt. De erre már nincs lehetősége.

Majd jön egy váratlan csavar, és a legvégén még valami, ami miatt én egyszerűen nem tudtam a nő oldalán állni (igaz, senki nem is kért tőlem állásfoglalást), de még csak semleges sem tudtam maradni. A rendezőnő vélhető szándéka (ha egyáltalán volt ilyen) ellenére én a férjet tekintem áldozatnak ebben a házasságban. Nem a feleséget. Vagy, ha nagyon elvont akarok lenni: Mindketten önmaguk közös áldozatai... 

YOUTUBE - La Souriante Madame Beudet (1922)

USA (United Artists), 150 perc, néma, ff.

Rendező: D.W.Griffith

Producer: D.W. Griffith

Ebben a filmben is megkapjuk Grish kisasszonyt, sőt! ... kettőt is. Mint kiderült számomra, Lillian Grish-nek volt egy Dorothy nevű testvére is. Vele szerepel ebben a filmben, és mostohatestvéreket alakítanak. 

A történet a Francia Forradalom idején játszódik, még éppen a kitörése előtt kapcsolódunk be. Látjuk Danton-t Robespierre-el kvaterkázni az utcán. Ők végül fontos szereplői lesznek majd a film második felének. De szintén látjuk Thomas Jefferson későbbi Amerikai elnököt, aki itt még csak nagykövet. Csak azért jelenik meg, hogy az amerikai nézőknek ezzel egy kis örömet okozzon Griffith. Látjuk XVI. Lajost is. Szeretem az olyan filmeket, ahol a fiktív események egy olyan eseménysorral keverednek, melynek ismerjük a pontos kimenetelét. Az pedig némafilmtől szokatlanul erős poén, amikor Danton próbál közbenjárni a népbíróságnál az egyik lány életéért, és valaki figyelmezteti, hogy vigyázzon, mert az ilyesmi egyszer még az életébe kerülhet.

Griffith-től az ekkorra tőle már megszokottá vált melodrámát kapjuk (váratlan és valószerűtlen fordulatokkal, a filmet végigkísérő balsorssal, stb.). Itt sem bírja ki, hogy ne csempésszen bele néhány egészen valószerűtlen momentumot. Az egyik lányt elraboló cigány asszonynak olyan jellegű bajsza van hiányos fogsora fölött, mint amilyet Bajor Imre hordott. A királyi udvarban a hölgyek olyan elképesztő hajkoronákat hordanak, amik majdnem 1 méter magasak.

A filmet bevezető szövegben Griffith megpróbál párhuzamot vonni a kommunisták - 3 évvel vagyunk a Nagy Októberi Szocialista forradalom után - és a francia forradalmárok között. Egészen addig megy, hogy a francia (!) forradalmárokat anarchista, bolsevikoknak nevezi, ami talán kicsit erős. Azért találom nagyon szerencsétlennek a politikát belekeverni egy filmbe, mert a politika nagyon gyorsan veszít aktualitásából. A huszadik század első felében az amerikaiak rettegtek, hogy a kommunizmus oda is begyűrűzik, mai szemmel nézve viszont már nevetséges és érthetetlen, hogy miért kell egy francia forradalom idején játszódó filmbe beleerőszakolni az antikommunista vonalat.

A film kiinduló szituációja, hogy az árva mostohatestvérek - akik közül az egyik megvakult egy betegségben - elindulnak Párizsba, mert ott állítólag létezik egy orvos, aki vissza tudná hozni a vak lány látását. Egyiküket már útközben kinézi magának egy pökhendi arisztokrata, majd el is raboltatja. A szerencsétlen, magára maradt vak testvért pedig az előbb említett cigány asszony veszi magához és koldulásra kényszeríti. A film során először a kizsákmányoló nemesség miatt szenvednek a lányok, majd miután kitört a forradalom, kiderül, hogy a másik oldal ugyanolyan elviselhetetlen.

Szép az épített Párizsi sikátorokat ábrázoló díszlet. És persze, ha Francia Forradalomról van szó, akkor szinte kihagyhatatlan szereplő a Guillotine. De látványos a népbíróság ülésterme is.

A már megszokott teátrális játék - a Körkarlen realisztikus színjátszása után - ha lehet, még jobban zavart. Az eddig számomra ismeretlen Grish lány úgy adta elő a vak lányt, hogy egy pillanatig sem tudtam ezt elhinni neki. Igaz, vakot játszani nagyon nehéz lehet. Aki látott  már igazi vakot, az tudja, hogy a merev előrebámulás csak filmen jelent vakot. Számomra még Al Pacino is csak elfogadható az 'Egy Asszony Illata'-ban. Ahány vakot eddig láttam, mindnek folyamatosan járt a szeme, csak éppen szabálytalanul cikázva, mint a látóknak amikor álmodnak. Na de itt ilyen mélységeket nem is vártam. De ha a vak ábrázolása abban merül ki, hogy ha a lány egyedül marad véletlenül egy folyóparton, akkor, mintha felhúzták volna, elindul a víz felé, és éppen hogy csak meg tudja menteni valaki attól, hogy beleessen... Nekem ez egyáltalán nem működött.

Az utolsó húsz perc viszont nagyon izgalmasra sikerült! Mintha már láttam volna ezt a jelenetet, csak más szereplőkkel... Igen... Az Intolerance kortárs szálának a vége szinte ugyanígy volt megcsinálva. Ott is ütős volt, itt meg talán még rátett egy lapáttal Griffith, nagyon sikerült felpörgetni a végét!

Sok kézzel színezett fotót találtam a filmről, érdemes egy külön galériát összeállítanom csak ezeknek. Itt jegyzem meg, hogy volt egy blokk, ami váratlanul ért, és meglepően jól működött. Amikor kitörni készült a forradalom, először egy nagyon impresszív zene kezdődött csak el, és a szegények elkezdtek táncolni, kialakult a karnevál. A színes galériában két kép is van erről a táncmulatságról. A jelenetet kísérő zene - La Carmagnole - lüktetően magával ragadó. A franciák ehhez jól értenek, lásd még a Marseilles-t, ha szuggesztív forradalmi zenéről beszélünk. Végül a karnevál jelenet (mely eleinte még burleszk elemeket is tartalmaz) fokozatosan átcsap valódi forradalomba. Nagyon eltalálta Griffith a hangulatot, és meglepett vele. Bravo, tapsolok.

Griffith utolsó nagy dobása ez, mely még pénzügyileg is sikeres volt valamennyire. A United Artist többi tagjával visszatérő vitái voltak - a sikertelen együttműködések általában ezt hozzák. Panaszolta, hogy állítólag az ő filmjeire olcsóban adják a jegyeket, bizonyos forrásokra hivatkozva azt állította, hogy becsapják az értékesítési adatokkal kapcsolatban, és jobbnak látja, ha kilép a United Artists-tól, és a továbbiakban maga intézi filmjeinek forgalmazását. Ezt meg is tette, de soha nem tudott újabb sikert elérni. A harmincas évek elején még megpróbálkozott két hangosfilmmel, de a kudarcok után nem készített több filmet. Ami engem meglep ezzel kapcsolatban, hogy első zajos sikere (The Birth of a Nation - 1915) és utolsó sikeres filmje (eme Orphans of the Storm - 1921) között összesen 6 év telt el. Valahogy túl gyorsan átlépett rajta az idő. 

Az első 11 filmből 5 Griffith alkotása volt. Most elbúcsúzunk tőle. Orson Welles mondta: "Soha nem utáltam Hollywod-ot igazán, hacsak nem azért, ahogy D.W.Griffith-el bánt". 

YOUTUBE: Árvák a Viharban (Orphans of the Storm (1921)

Svédország (Svensk Filmindustri), 93 perc, néma, ff.

Producer: Charles Magnusson

Rendező: Victor Sjöström

 Aki az adott évben utoljára hal meg, az lesz a Halál Kocsisa az elkövetkező év során. De ez az egy év a kocsis számára olyan fájdalmas lassúsággal telik el, hogy egy nap szolgálat száz Földi évnek felel meg. A moziposzteren látható a Halál Kocsija. Már maga a grafika is különlegesen izgalmas a görnyedt hátú ló húzta rozoga kocsival, rajta a kezében kaszát tartó kocsissal. 

1921 Január 1-én jelent meg a film. Gondolom nem volt véletlen az időzítés. Ötletes! 

Míg mondjuk Griffith rendszerint saját zenét íratott a filmjeihez, addig ehhez a filmhez nem készült kötött zene. Vetítésekkor a zongorista (vagy a zenekar) Mendelssohn vagy más klasszikus zeneszerzők műveit játszotta, megpróbálva kapcsolódni a film pillanatnyi hangulatához. Két nagyon különböző zenei kísérete van a film újkori kiadásainak. Mindkettőbe belenéztem, és azt kell mondanom: Ég és Föld a kettő! Amelyikkel végig is néztem, az a Svéd Filmintézet megrendelésére született az 1998-ban felújított változathoz, Matti Bye komponálta. Ilyen jó zenei kíséretet még egyik eddig megnézett némafilm mellett sem hallottam. Itt éreztem először a zene és a kép tökéletes együttélését. Szinte azt mondhatom, hogy egyáltalán nem hiányzott a szereplők hangja, mert a zene olyan beszédes aláfestést adott, hogy minden más csak zavaró lett volna. Belenéztem a tíz évvel később készült változatba is. Ehhez egy KTL nevű együttes készítette a zenét... hm... lehet, hogy a 'zene' itt nem a megfelelő kifejezés. Ez a KTL egy experimental (elegánsan szólva 'kísérletező') csapat, akik véleményem szerint tévedésben voltak a filmmel kapcsolatban. Szerintem nem értették a lényegét. Az egész film alatt diszharmonikus akkordokat és egyéb szörnyű zörejeket keltenek. Tévedés az egész, valószínűleg úgy értelmezték, hogy ez egy kísértethistória szeretne lenni, ami szerintem a lehető legtávolabb áll a valóságtól. Ez nem kísértetfilm, hanem a legmegrendítőbb némafilm ebből a tíz filmből, amikről eddig itt a blogon írtam. Ahány ponton belenéztem ebbe a tévedésbe, annyiszor éreztem azt, hogy a képnek és a hangnak mintha semmi köze nem lenne egymáshoz. Azért is sajnálom ezt nagyon, mert egyelőre csak ezt a változatot találtam meg online is nézhető formában. Mindenkinek javaslom, - aki valahogy be tudja szerezni - hogy az 1998-as kiadást nézze meg, nem fogja megbánni!

Victor Sjöström a rendező: Megpróbálok nem kizárólag felsőfokban írni róla, de nem lesz könnyű. Sjöström olyan megoldásokat használ a filmben, amiből a késő 20. századi rendezők is bőven merítettek. A halott test, és egyidejűleg a belőle szellemképszerűen "kilépő" lélek például egy az egyben ugyanígy jelenik majd meg az 1990-es Ghost című filmben. Azonos kameraállásból többször fölvett jelenetek egymásra montírozásával éri el egyébként azt a szellem-hatást, ami a fenti képen is látható, és amit a KTL véleményem szerint teljesen félreértelmezett. A színészek kiválasztása (beleértve magát is a főszerepre) szerintem remek. A színészvezetés az ízlésem szerint való - teljesen realisztikus megjelenítésre törekedett mindenki. Míg a némafilmeknél gyakran megfigyelhető a vágások időzítésének esetlegessége, addig ebben a filmben már nagyon sokszor tapasztalható a pontos ritmika, ami mára már teljesen megszokott, de itt még üdítően újszerűnek hat az eddigi filmekhez képest. 

Victor Sjöström, a színész (a fenti képen jobbra): Parádés, lubickol a szerepben. Úgy játssza el a szívtelen gonoszt vagy a kétségbeesett szerencsétlent, hogy szinte gyűlöljük, majd tiszta szívvel drukkolunk érte. Erőteljes, de körülötte minden színész hasonlóan remek alakítást nyújt. Az elhagyott feleség a maga rezignált reménytelenségével vagy a bájos Edit nővér, aki halálos ágyán is az általa titkon szeretett főhős életének rendbehozatalával van elfoglalva, mindketten tökéletes társai Sjöströmnek.

A skandináv filmek világhíresek voltak akkoriban, nem véletlenül. (Azért mostanában is megmutatják magukat a világnak, lásd pl. 'A Tetovált Lány'-t.)

A film alapját képező könyv írónője Selma Lagerlöf, aki egyébként két dologról híres: Az egyik a Nils Holgersson csodálatos utazása c. ifjúsági regény, a másik pedig az, hogy ő volt az első női irodalmi Nobel díjas.

Mint általában a némafilmekhez, ehhez is kell egy kis türelem. A pörgős, színes, 3D-s multiplexek világában rá kell hangolódni erre a fekete-fehér remekműre ahhoz, hogy élvezni tudjuk. De ha nyitottan állunk hozzá, akkor olyan élményt adhat, amire nem számít az, aki csak most ismerkedik a némafilmek világával.

Ahogy korábban említettem, a remek 1998-as zenével készített változatot sajnos sehogy sem találom online, de mostanra a borzalmas változatot is törölte a youtube. Ennek oka, hogy bár ezek a régi filmek már közkincsnek számítanak, tehát szabadon feltehetőek bárhova, ugyanez nem igaz a hanganyagukra, amik frissen készültek, és még nem számítanak közkincsnek. Ezért pillanatnyilag csak egy teljesen néma változatot tudok föltenni ide, azzal a megjegyzéssel, hogy azért a '98-as zenével az igaz.

USA (Micheaux Book & Film Company), 79 perc, néma, ff.

Producer: Oscar Micheaux

Rendező: Oscar Micheaux

Ez a film sokáig elveszettnek tűnt. Forgatási fotókat alig, eredeti moziplakátot egyáltalán nem találtam róla, csak ezt az inkább hirdetésnek tűnő újságkivágást. A 70-es években Spanyolországban (!) találtak egyetlen példányt, amit 1993-ban az USA Kongresszusának könyvtára felújított. 

1919 nyarán a Chicago-i Michigan tónál egy 17 éves fekete fiú átmerészkedett a fehérek strandjához tartozó vízbe. Fehér fiatalok megdobálták, a fiú megfulladt. A kiérkező rendőrök nem voltak hajlandóak letartóztatni a kődobáló fehéreket. Zavargások kezdődtek, amibe az elkövetkező hetek során 38 ember halt bele, és százak sebesültek meg. Ennek azért van jelentősége, mert a film nem sokkal a zavargások után jelent meg, és a zavargások nyomán több állam jónak látta cenzúrázni a filmet, mert féltek, hogy újra felkorbácsolja a közhangulatot. Több jelenetet, melyek a film lényegi részéhez tartoznak kivágattak, például a film végi lincselést és nemi erőszakot. A szólás szabadságát büszkén hirdető USA-ban 1915-ben a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a filmekre nem vonatkozik az Alkotmány szólásszabadsággal kapcsolatos védelme. Tehát a cenzúra törvényes volt.

Oscar Micheaux volt az első színes bőrű filmkészítő. Filmjét egyesek a rasszista "Birth of a Nation"-re adott válaszként értékelik. Én nem vonnék le ilyen egyértelmű kapcsolatot a két film között. Nem kérdés, hogy kiemelt hangsúlyt kap a filmben a feketék hátrányos helyzete. Ugyanakkor nagyon furcsának tűnik mai szemmel az USA-ban elvárt politikai korrektség ismeretében, - ahol ma már nemcsak a néger szó tilos, hanem már a fekete sem ajánlatos, helyettük az afrikai amerikai vált elfogadottá - hogy Negronak hívják magukat a feketék. Ezek szerint ekkor még teljesen elfogadottnak számított ez a szó.

Ha műfaji besorolást kellene mondanom, akkor nagyon zavarban lennék. Először úgy tűnt, ez is valami melodráma lesz. Szerelem és ármány, majd féltékenység, szakítás... így kezdődött a film. Azután hirtelen átment fekete kisebbségi propagandafilmbe, amikor az egyedül maradt főhősnő a fekete fiatalok iskolájának támogatására kezd adományt gyűjteni. Míg a 'Birth of a Nation'-ben a feketék szinte kizárólag műveletlen, durva vademberként voltak ábrázolva, addig itt árnyaltabb a kép: a fehérek között van feketéket támogató asszony és őt erről lebeszélni igyekvő barátnő is. 

Majd mikor ebbe is beleuntam, hirtelen újabb fordulat következett be, egy hosszú flashback (visszatekintő) rész következett, mely a főszereplő Susan fiatalkorával kapcsolatban mutatott be egy eseménysort, melyben többek között az ő nevelőszülei válnak egy lincselés áldozatává. Egy fehér ember Susan (fekete) nevelőapjára tereli egy  fehér ember meggyilkolásának gyanúját. Ez a flashback rész a film legizgalmasabb része. Váratlan fordulattal ér véget az egyik bosszút szomjazó fehér ember általi kísérlet Susan megerőszakolására.

Megnyugtató lezárást kap végül a film: "Be proud of our country, always!" - Légy büszke országunkra, mindörökké! Ez már nagy formátumú emberre utal. Nemcsak megbocsájt, hanem egyenesen büszke az országra, melynek úgy vált részévé, hogy felmenői rabszolgaként kerültek oda.

Zárásul még fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez a film gyakorlatilag teljesen mentes volt a némafilmekre annyira jellemző, és az általam nagyon nem kedvelt túljátszástól. És természetesen ebben a filmben minden feketét valódi fekete játszott, semmi blackface!

Sajnos erről a filmről csak egy nagyon rossz minőségű változat létezik. Mintha az 1993-as felújítás után valaki kiírta volna VHS kazettára a filmet, és most is ez az egy kazettás példány keringene mindenhol. Még az Amazon online videotékával is kísérleteztem, de ott is ez a - szinte - nézhetetlen verzió van. 

YOUTUBE - Within our Gates (1920)