USA (Caddo), 94 perc, ff, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Nem véletlen a cím egyezése az 1983-as Brian de Palma féle Sebhelyesarcúval, hiszen ez utóbbi ennek az 1932-esnek a feldolgozása. Sokszor láttam már az újabb változatot, melynek főszereplője egyébként Al Pacino, így nem tudtam megállni, hogy ne végig az újabb változattal összehasonlítgatva nézzem ezt az eredetit.

Sokan, még komoly kritikusok is próbálkoznak azzal, hogy ez a film Al Capone-ről szól. Ennek az alapja leginkább az, hogy az említett maffia főnök arcán is ott virított egy olyan sebhely, mint ami itt a moziplakáton is látszik.

Ez a hasonlóság még magát Al Capone-t is összezavarta. A pletykák szerint, amikor részleteket hallott a készülő filmről, mely egy sebhelyes arcú gengszterről szólt, elküldte két emberét a forgatókönyv íróhoz, és számon kérték, valójában ki az, akiről a film szól. A forgatókönyv író elmagyarázta nekik, hogy nem Capone-ről szól a film, de elismerte, hogy a filmbeli események hasonlítanak bizonyos valós eseményekre, melyek a szervezett alvilágban  történtek akkoriban. Csak azért hívják a filmet A Sebhelyesarcúnak, hogy az emberek azt higgyék, hogy Capone-ről szól, és beüljenek a moziba. A két gengszternek már az is nagyon imponált, hogy a gyártók átverik az embereket, így megnyugodva, békén hagyták a filmest. Állítólag magának Capone-nek annyira tetszett végül a mozi, hogy egy saját példányt is tartatott belőle, ami abban az időszakban még nem volt olyan mindennapos, mint a VHS illetve a DVD korszakban.

Valójában - bár tényleg vannak hasonló életrajzi elemek - maradjunk annyiban, hogy ez a Sebhelyesarcú egy fiktív karakter, nem pedig Al Capone.

Míg az 1983-as változatban Toni Montana (Pacino) egy Kubai kivándorlóból küzdi fel magát a szervezett bűnözés elitjébe, és kábítószerrel, bérgyilkosságokkal foglalkozik, addig az 1932-es Toni Camonte (Paul Muni) a kor szellemének megfelelően a szesztilalom nyújtotta üzleti lehetőségeket aknázza ki erőszakos módon. Azaz vagy tőle rendelik a titkos lebujok az italt, vagy szétzúzza a helyet és az ott dolgozókat. 

Az italkimérések meggyőzése tehát nem különösebben bonyolult feladat. A problémát az okozza, hogy ez a módszer nem saját fejlesztés. Minden banda ezzel a módszerrel dolgozik. És mivel a területek felosztása nem kőbe vésett dolog, időnként egymásnak feszülnek ezek a bandák. Ez bizony azzal jár, hogy hullanak a fejek. A sok-sok gyilkosság tulajdonképpen mindig képernyőn kívül zajlik. Halljuk, de igazából nem látjuk. Vagy, ha látjuk, akkor sem közvetlenül. 

Itt érdemes megemlíteni a filmen végigvonuló X motívumot. Ha valaki meg fog halni, akkor a képen valahol egy X motívum jelenik meg. Persze úgy, hogy egyáltalán nem feltűnő. Csak akkor veszi észre az ember, ha kifejezetten figyel rá. Az alábbi három fotón látható egy-egy példa. Mivel tényleg rengeteg gyilkosság van a filmben, jó szórakozás lehet csak azért végignézni, hogy ezeket az Easter Egg-eket keresgéljük.

Ahogy egyre feljebb kapaszkodik Toni, úgy válik egyre gátlástalanabbá. Ezúttal a főszereplő úgy lesz a film főhőse, hogy semmi, de semmi szimpatikus nincs benne. Nagy kutatómunka kell, hogy egy kicsit is szerethető karaktert találjunk a filmben. A rendőrök például ezúttal sem szimpatikusabbak a bűnözőknél, közöttük hiába keresgélnénk. A bűnözök között találunk ugyan egy karaktert (Tony "titkára"), mely annyira tahó és már-már értelmi fogyatékos, hogy - ha nem is megszeretjük, de - várjuk, mikor tűnik fel újra a színen, hogy jókat röhöghessünk rajta.

Tony szeretője (Karen Morley) pont azt a hideg, számító karaktert hozza, mint Michelle Pfeifer a feldolgozásban. Benne sincs sok szerethető. 

Talán Tony húga (Ann Dvorak) a legrejtélyesebb személyiség a filmben. Pontosabban kettejük kapcsolatára gondolok. Míg Tony a leggátlástalanabb módon merül el a bűnözésben, addig húgát minden tőle telhető módon megpróbálja megvédeni a romlottságtól. Kapcsolatuk talán szándékosan tisztázatlan marad. Bizonyos mondatok azt engedik sejtetni, hogy közöttük egy mélyen elrejtett, kölcsönös vérfertőző szerelem lehet. Erre csak halvány utalásokat látunk, a végső megoldás a néző feladata.

Aki végig megőrzi tartását, az egyedül Toni édesanyja, aki legalább lányát próbálná távol tartani Tony kétes életvitelétől, sikertelenül...

The World is Yours - Tiéd a Világ. Ez a motívum egy utazási iroda hirdetőtábláján olvasható, egyúttal Tony életfilozófiájává emelkedik. Minden az övé lehet, csak el kell vennie, gondolja. Hogy ez hova vezet, sejthetjük... A film lezárása végkifejletében hasonló, mint az 1983-as változat, mely egyébként brutálisan durvára sikerült. Viszont karakterükben különbözik a kettő. Ez az eredeti változat hangulatában más, nekem egyébként még jobban is tetszik.

USA (Paramount), 83 perc, ff., angol

Rendező: Ernst Lubitsch

Producer: Ernst Lubitsch

Ez a film sem jelenhetett volna meg pre-code (Hays-kódex előtti) időszak (1929-1934) után. A főszereplő párost ugyanis kifejezetten szerethető szélhámosok alkotják. A Hays-kódex nem engedte meg, hogy bűnözők pozitív hősként jelenjenek meg. Emellett a filmet mindvégig átlengi a könnyed erotika, amit a prűd szabályozás pár éven belül teljesen kiirt a filmekből. Nem csoda hát, hogy 1935-ben a cenzori testület nem engedte újra mozikbai a filmet, és 1968-ig tiltólistán volt az USA-ban.

Műfaját tekintve romantikus komédia egy kis "Lubitsch-touch" hozzáadásával. (magyarul talán Lubitsch-hatás, vagy Lubitsch-érintés lehetne?). Hogy ez micsoda? Egy megfoghatatlan valami. Aki megnéz néhány Lubitsch filmet, az pontosan tudja, hogy mit jelent, mégis megfogalmazni szinte lehetetlen. Ennek köszönhető, hogy a filmjei soha nem lesznek szokványosak. Mindig tud valami meglepetést okozni, amikor az ember a megszokott fordulatra számítana, akkor jön valami, amitől az embernek jóleső érzéssel csettinteni van kedve... vagy éppen egy hatalmasat felnevetni...

Ernst Lubitsch remek rendező, furcsa módon - legalábbis Magyarországon - szinte senki nem ismeri. Az alábbi fotókon, mely jelen film forgatásán készültek, felismerhető a mindig szájában levő méretes szivarról.

Humora kellemes, nem otromba és nem közönséges, mindenképpen különleges. Egyik kedvenc vicces jelenetem a filmből, amikor a Velencei szállodában kifosztott amerikai úr tolmácson keresztül nyilatkozik az olasz rendőröknek az esetről. A tolmács az amerikai úr felé fordulva visszafogott stílusban beszél, majd amikor odafordul rendőrökhöz, akkor nem csak a szavakat fordítja le olaszra, de a beszédstílusa is olyan igazi dagályos, fennhangon mutogatva magyarázóssá válik, amilyennek az olaszokat elképzeljük. Majd az újabb kérdésnél visszafordul, és varázsütésre újra "amerikaiul" beszél. Talán a Csupasz Pisztoly humorával rokonítható valamennyire ez a szellemesség. Persze messze nem csak ez a Lubitsch-touch.

(a poszt a plakátok alatt folytatódik)

A férfi főszereplő is parádés. Játéka mellett mély fekvésű orgánuma is kifejezetten kellemes hatással van az emberre. Herbert Marshall egy rendkívül kellemes stílusú csalót alakít (La Valle álnéven), kinek specialitása a magába habarított hölgyek kisemmizése. Szőke tettestársát is úgy sodorja mellé az élet, hogy egymást akarták hasonló módszerekkel kifosztani. Mikor lebuktak egymás előtt, inkább társultak.

Nagy közös projectjük Madam Colet, a dúsgazdag - és mellesleg gyönyörű - özvegy kifosztása lesz. Bizalmába férkőznek, már csak egy karnyújtásnyira vannak a vágyott hatalmas zsákmánytól... de szorul a hurok... és talán a kelleténél közelebb is kerülnek egymáshoz az özveggyel? A férfi láthatóan a legszorongatottabb helyzetből is kihúzza magát. Vajon most is meglesz a megoldás?

Gyönyörű - ma már ritkaság számba menő - Art Deco lakásbelsőt csodálhatunk Madame Colet rezidenciájaként. Sajnos csak ezt az egy fotót találtam, amin a falilámpa és a szépen formatervezett álló óra épphogy csak megmutat valamit ebből.Ami feltűnhet még, hogy ez az első hangosfilm a listán, mely nem musical, és bátran mer zenét használni olyan helyen, ahol a szereplők nem hallanak zenét. (Magyarul nincs zenekar, gramofon, stb a színen). Nekünk ez teljesen megszokott, de 1932-ben még újító szellem kellett ehhez.

Ja, és talán még annyit érdemes megemlíteni, hogy a film alapját egy László Aladár által írt magyar színmű adta, melynek a címe: "Becsületes Megtaláló". Ez egyben a film magyar címe is. 

Jöjjenek a kedvenceim, a lobby kártyák:

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Trouble In Paradise (1932) - Feature by FilmGorillas

USA (Warner), 93 perc, ff., angol

Rendező: Mervyn LeRoy

Producer: Hal B. Wallis

A eredeti címben szereplő Chain Gang kimaradt a magyar címből. Érthető okokból, hiszen nincsen magyar megfelelője.

Chain Gangeknek hívták azokat a kényszermunkára ítélt fegyencekből álló csoportokat az USA déli államaiban, melyek 1955-ös betiltásukig léteztek. Talán a "láncbanda" lenne a legpontosabb szó szerinti fordítása ennek az elnevezésnek. Szinte minden tekintetben hasonlított a korábbi rabszolgasághoz, azzal a különbséggel, hogy ide nem bőrszín alapján, hanem bűncselekmény elkövetésével lehetett bekerülni. De embertelenség tekintetében gyakorlatilag nem különbözött elődjétől. Még a testi fenyítés (korbácsolás) is ugyanolyan szigorral került alkalmazásra, mint a klasszikus amerikai rabszolgatartás időszakában. Mellesleg a fekete rabszolgaság intézménye is ezekben a déli államokban maradt fent a legtovább.

Ezek a kényszermunkára ítélt fegyencek életük nagy részét egymáshoz láncolva élték. Még így is aludtak. Mindkét lábukon egy-egy nehéz acél lábbilincs volt, és az összes ilyen bilincs egy nagy hosszú láncra volt felfűzve. A munkavégzés is a lehető legkeményebb volt. Egész nap kint a tűző napon, kemény fizikai munka.

Nagyon izgalmas a film! Tele van akkoriban kifejezetten újítónak számító filmes megoldásokkal, melyek egyébként mai szemmel sem tűnnek elavultnak. Az üldözéses jelenetek vágása tökéletesen működik. Remek a rendezés.

James Allen egy világháborúból visszatérő többszörösen kitüntetett katona. Nem találja a helyét korábbi környezetében. Akaratán kívül bűncselekménybe keveredik. A bíróság mit sem törődve az igazság kiderítésével, ártatlanul 10 év kényszermunkára ítéli. Képet kapunk az említett intézményrendszer embertelenségéről mielőtt végigkövethetjük Allen többszöri szökését, és a hatóság elöli bujkálását.

A főszerepet játszó Paul Muni első ránézésre kifejezetten ellenszenves pofának tűnt. A fotókról is ez jön le valószínűleg. Nem vártam tőle, hogy elfogadható szinten fog hozni egy szerethető karaktert. És milyen nagy tévedés volt a fotók alapján ítélni! Az első percekben ugyan még megvoltak a fenntartásaim, de az első szökésekor már azt vettem észre, hogy rettenetesen drukkolok neki. Remek színész. Hosszas kutatást végzett a szerep megformálásához. Beszélgetett valódi "chain gang" fegyőrökkel is. Annyira át akarta élni a szerepet, hogy állítólag a tűzforró napon felvett jeleneteknél sem fogadta el, hogy helyettesítő színésszel vegyék föl azokat a kockákat, ahol nem látszott az arca.

A film nagyrészt igaz történeten alapul. Két dologban tér el a valóságtól, és ebből az egyik nagyon különleges megvilágításba helyezi a filmet. Az első eltérés Hollywoodi film révén nem fog minket nagyon meglepni: A  film alapjául szolgáló igaz történet valódi főszereplője (Robert E Burns) szándékosan vett részt a fegyveres rablásban, és hárman 5 dollár 80 centet szereztek abban az akcióban, amiért végül elítélték őket. Tehát nem volt ártatlan, mint a filmbeli főszereplő.

A másik eltérés az igazán izgalmas: A valóságban ugyanis New Jersey állam nem adta ki Burnst a déli Georgia államnak, ahol szökött rabként kerestették. És, hogy miért nem? Mert a New Jersey kormányzó látta a filmet! Burns ugyanis a film készítésekor még menekülőben volt, sőt, titokban Hollywoodba költözött a film forgatása alatt, mert a stáb igényt tartott tanácsaira a forgatás során. Állítólag javaslatokat tett a dialógusok életszerűvé változtatására, a történetvezetéshez is adott használható ötleteket. Az őt alakító Paul Muni is gyakran találkozott vele, hogy stílusát és minél több gesztusát "levegye". A film akkora hatással volt a New Yersey-i kormányzóra, hogy 1945-ben, amikor Georgia még mindig nem adta föl a szökevény kézre kerítését, a kormányzó személyesen kísérte el Georgiába Burnst, és védőként segítette az előtt a bizottság előtt, amely végül kegyelmet adott neki, így Burns hátra lévő életét már szabad emberként élhette.

De ez még mindig nem minden. Ennek a filmnek állítólag komoly szerepe volt abban, hogy 1955-ben az USA országos szinten minden államban betiltotta ennek a kegyetlen intézménynek az alkalmazását. 

A filmnek nincs ilyen pozitív végkicsengése. Nem is tudhatták még akkor, hogy hogyan fog alakulni a jövő, de ne felejtsük el, a film 1932-ben készült, amikor Burns még bujkált.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Pathé, Sirius), 85 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Jean Gehret, Michel Simon

A főszereplő Boudu-t alakító Michel Simon pont ott kezdi ebben a filmben - egy koldusként - ahol Jean Renoir előző filmjében, az "A Szuka" c. filmben abbahagyta. Semmi kapcsolat nincs egyébként a két film története között.

Egy teljesen lecsövesedett koldust látunk, aki az utcán tengeti napjait, majd egy napon úgy dönt, hogy elég volt, és a Párizsi Pont des Arts gyaloghídról leveti magát a Szajnába.

Izgalmas amikor régi filmekben közismert nagyvárosok akkori arcait láthatjuk. Korábbi filmekben láthattunk már New York-i és Berlini forgatagot, most pedig Párizs 1932-beli Latin negyedét látjuk. 

A híd, amiről Boudu, a csöves leugrik egyébként arról volt híres egészen 2015-ig, hogy Európában először itt terjedt el a "Szerelmes Lakat"-os őrület. Azaz a szerelmesek, ha erre jártak, akkor nevükkel feliratozott lakatot kellett, hogy aggassanak a hídra, ha azt akarták, hogy kapcsolatuk örökké tartson. 

Ahogy egy INDEX-es cikkben olvasható, a hidat annyira telerakták lakatokkal, hogy 2014-ben az egyik korlátelem le is szakadt. Végül 2015-ben a hatóság segítségével leszedték az összes lakatot, mert veszélyben látták a híd biztonságát a 45 tonnásra (45.000 kg) becsült extra terhelés miatt.

Na, de vissza a filmhez: Hősünk tehát beugrik a vízbe. A bámészkodó sokadalom csak szemléli az élettelenül úszó testet, amikor a Szajna parti lakásából odaér a könyvkereskedő, aki ablakából látta a koldus halálugrását. Utánaveti magát, kimenti, újraéleszti, és felviszi magához.

Boudu-t megetetik, kimosdatják, és ott is aludhat éjszaka...

Majd következő éjszaka is...

Valahogy nem akaródzik továbbállni, és a családnak sem akaródzik szólni, hogy ideje lenne menni. A könyvkereskedő egyébként a feleségével és egy szolgálólánnyal él hármasban... Francia filmről van szó, és mint "minden" francia filmben, a megcsalás gyakorlatilag természetes, de legalábbis bocsánatos bűn. 

Ezt a háromszöget kicsit bonyolítja, hogy Boudu a feleséggel és a szolgálólánnyal is kikezd. És, hogy a komédia teljes legyen az egyik kölcsönbe kapott öltöny zsebében Boudu talál néhány ottfelejtett lottószelvényt. És azt hiszem itt illene megszakítanom a sztori ismertetését...

A filmből két ízben is készítettek remake-et. Először 1986-ban Nick Nolte-val a főszerepben, "Koldusbottal Beverly Hillsben" címmel, áthelyezve a történetet az USA-ba, a Szajna helyett egy úszómedencével. Másodszor a franciák dolgozták fel újra 2005-ben, Depardieu-vel a főszerepben egyszerűen Boudu címmen. (A magyar keresztségben: Bomlott Boudu Beköltözött).

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Paramount Pictures (USA), 89 perc, ff. angol

Rendező: Rouben Mamoulian

Producer: Rouben Mamoulian

Ez egy tökéletes film annak, aki másfél órát szeretne egy hercegnős, romantikus, dalolós mesevilágba repülni. Férfi létemre időnként én is hajlamos vagyok erre, nem áll különösebben távol tőlem az ilyen fenékig happy történet, sőt Disneylandbe is muszáj évente legalább egyszer ellátogatnom, hogy a "varázslat" részese lehessek az ott eltöltött idő alatt.

Ez tehát egy 1932-es pre-code időszakbeli musical a gyönyörű Jeanette MacDonald és a nagyon sármos Maurice Chevalier főszereplésével. Ketten több filmben is szerepeltek együtt ebben az időszakban. A közönség szerette őket együtt látni, a Paramountnál szinte elválaszthatatlanok voltak néhány évig, mint nálunk Schütz Ila és Sztankay István volt a 80-as években.

A filmet a francia származású Chevalier viszi a vállán. Valódi francia dialektusa még inkább szerethetővé teszi. A női főszereplő - Jeanette MacDonalds - viszont szépen énekel... és mellesleg nagyon szép is...

A dalok kellemesek, fülbemászóak, és néha meglepően ötletesek. Vegyük például az Isn't it Romantic-et. A főszereplő - aki egyébként egy párizsi szabó - énekli ezt a dalt a műhelyében egy vendégének. A vendég hallgatja kicsit, megtetszik neki, és énekli tovább, miután kilép a műhelyből. Ezt meghallja egy taxisofőr, és ő is elkezdi dúdolni, fütyülni. Azt pedig egy zeneszerző hallja meg, és leírja magának, pofozgatja tovább a dalt a vonaton, ahol már egy egész vagon katona vele énekli. A dalból katonainduló lesz, és menetelés közben ugyanazzal a dallammal, de már egész más stílusban énekli a szakasz. A mezőn hallja ezt egy cigány prímás, és este a cigány táborban a tűznél már hegedűvel a saját stílusukban játssza a dalt a tábor. Egy közeli kastély teraszáról hallja ezt a hercegnő, akinek megtetszik a cigányok dala, és ő elkezdi énekelni Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a szabó és a hercegnő élete még össze fog gabalyodni a film során... Ez tényleg maga a varázslat... Ha nehezen volt követhető a dal útja így leírva, akkor érdemes ezt a dalt megnézni itt:

A film története dióhéjban: A főszereplő párizsi szabó kénytelen felkeresni Artelines hercegét (természetesen kitalált hercegség - de én még azt is elhiszem az amcsikról, hogy azt hitték, hogy Franciaország még mindig királyság), mivel unokaöccse már egy vagyonnal tartozik neki, és mellesleg azt ígérte, hogy majd a herceg fogja kifizetni a tartozást. A hercegnél azonban kiderül, hogy esze ágában sincs unokaöccsét anyagilag kisegíteni. Sőt, az unokaöcs a szabóról a kellemetlenséget kerülendő mindenkinek azt hazudja, hogy álruhába rejtőzött magas rangú nemes. Így persze semmi akadálya, hogy az amúgy is megnyerő szabóba minden nő beleszeressen, aki csak a kastélyban tartózkodik. Na de mi lesz, ha kiderül, hogy valójában mégis csak egy szabó a hősünk?

Hiába készült a pre-code időszakban ez a film. Sajnos újra bemutatták 1937-ben, és ekkor már sok jelenetet bizony ki kellett vágni a könyörtelen cenzorok miatt. Ezek a kivágott részek teljesen elvesztek, csak fotók maradtak róluk. Ez a jelenet például azért került ki a filmből, mert a hölgy éjjeli ruhája túlságosan áttetsző. A post code érában ez már teljesen megengedhetetlennek számított...

A lobby kártyák műfajáról még nem nagyon írtam. Ez egy kihaló félben levő formátum. Moziposzterek ma is vannak, utcán illetve mozikban gyakran találkozunk velük. A lobby kártyák régen a mozik előtereiben voltak vitrinekbe rakva körbe a falon. Az éppen futó filmeket reklámozták velük. Általában 4 vagy annak a többszöröse darabszámú ilyen kártya volt egy filmről. Ma már ritkán találkozunk ilyenekkel.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Németország/Franciaország (Tobis Klangfilm), 74 perc, ff, német

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Nicolas de Gunzburg, Carl Theodor Dreyer

A Nosferatu és a Dracula után ez a harmadik vámpíros film az 1001-es listán. De valójában sokkal közelebb áll Buñuel szürreális Andalúziai Kutyájához illetve az Aranykorhoz, mint az említett két vámpírfilmhez.

Bár a filmben valóban egy "vámpír által sújtott település" egyik dermesztő éjszakáját és másnapját követhetjük nyomon, a vámpír mint vérszívó itt egészen marginális szerepet kap.

A film misztériuma szerint a vámpírok itt is halott emberek, akik nem halnak meg teljesen, nem porladnak el, de efféle létezésük fenntartásához gyerekek vagy fiatalok vérét kell szívniuk. Hű segítőjük a Sötétség Hercege, aki természetfeletti képességeket kölcsönöz nekik. Csak úgy szabadulhatunk meg tőlük, ha valamivel átszúrjuk a szívüket, amikor éppen "alszanak".

Valójában a vérszívás nyoma is csak egyetlen alkalommal jelenik meg láthatóan, amikor az egyik fiatal lány nyakán a vámpír ejtette sebet fertőtlenítik. Aki tehát a vérszívásos vonalra kíváncsi az megint csalódni fog, sőt ahogy a Dracula c. film esetében sem volt, itt sincs nyoma a módosult, jellegzetesen vámpírosra növekedett szemfogaknak sem.

Akkor hát mi az amire számíthatunk? Egy nagyon nyomasztó, álomszerű másfél órára. Olyan szimbólumokkal megtámogatva, mint a kaszás, a sírásó, a méreg-fiola, vagy éppen az ember nélkül is jelen lévő és mozgó árnyékok.

Dreyer előző - mozipénztáraknál megbukott - Jean D'Arc c. filmje után most valami egészen másba fogott. Talált is ehhez egy finanszírozni képes szponzort: a holland Nicolas de Gunzburg bárót, aki egyébként egy jóképű fiatalember volt, és kikötése volt, hogy ő kapja az egyik főszerepet, amit - le a kalappal - remekül meg is oldott. Szülei kérésére - ekkor még nem volt kifejezetten megbecsült szakma a filmszínészet - művésznéven, és nem valódi nevén szerepelt: a Julian West nevet választotta ehhez. Ő játssza azt a fiatalembert, aki ellátogat a francia kis településre, hogy utánajárjon a misztikus rejtélyeknek.

Ez a film tulajdonképpen egy elkésett némafilm. Elkésett, mert 1932-ben már nem volt divat némafilmet készíteni. Papíron persze nem az, hiszen tulajdonképpen még beszélnek is benne, de ha az a néhány mondat, amit utólag a zene alá kevertek nem lenne, akkor is pont ugyan ennyire lenne élvezhető. A történetet sokkal inkább a némafilmnél megszokott felirattáblák viszik előre. És végig szól a zene, ahogy azt korábban megszoktuk, ellentétben a korai hangosfilmekkel, ahol zene csak indokolt esetben hallatszik, például, ha szól a zenekar, a gramofon, stb.

Ez a Dreyer film sem tetszett a nézőknek. Nagy bukta volt ez is, mint az előző filmje. Dreyer ettől annyira kikészült, hogy egy időre ideg-gondozók kezei közé került, és jó tíz évig semmilyen filmet nem készített.